A nagydarab férfi gyorsan lehiggadt. Azért jött nyaralni, hogy pihenjen, ha gond van az ügyfeleivel meg a vállalkozás körül, arra vannak az emberei, hogy elsimítsák ezeket. Majd később utánajár, ha netán addigra nem rendeződik a helyzet, gondolta.
A sorozat többi részét itt olvashatod
A vékony, csinos nő, aki hófehér ruhában álldogált a bejárat mellett, le sem bírta szemét venni dagadó izmairól és széles mellkasáról. Büszkén gondolt magára, mert nem volt ez mindig így.
Öt éve kezdett odafigyelni a testére, nem akart idő előtt elpatkolni. Addig csak az evés és a nők jelentették a legfőbb élvezetet, no meg a pénz, de az jött magától. Egy vállalkozás, ha beindul, bizonyos idő múltán nem kíván minden nap ezerszázalékos odafigyelést. Pláne, ha vannak, akik megteszik az ember helyett. Neki pedig voltak. Negyvenhat éves volt, évtizedek munkája alatt virágoztatta fel a céget, amelynek egyszerűen Az Iroda volt a neve.
A világ minden pontjára eljutott már, ő a zuglói asztalos fia, akinek az apja gyakran hasított szíjat a hátából. Ahogy a testvéreinek is. Négyen voltak, mind fiúk és nem bírt velük másképp. Három öccse meghunyászkodott, sose szólt vissza, mert féltek apjuk öklétől, de ő tizenöt évesen nem bírta tovább. Akkor törte el apja az orrát és verte meg úgy, hogy egy hétig nem bírt felkelni az ágyból. Rá fél évre hagyta el a családját és állt saját lábára. Hosszú és gyötrelmes út volt, ami a mai emberhez vezetett, de nem bánta. Megkeményedett és erősebb lett, mint valaha. Nem ismerte a szánalmat és a könyörületet. Neki sem volt része benne, miért adott volna belőle másoknak?
A sors érdekes tervező, neki csak egy lányt adott. Ez a kis ártatlan, védelemre szorulót, akit valószínűleg egész életében óvnia kell. Keserűen elmosolyodott, aztán beültette Vivient a bérelt terepjáróba és nekivágtak a szigetnek. Ő, a szerencsétlen zuglói kisfiú a paradicsomban autózott, miközben egy gyönyörű nő leste minden kívánságát. Jól hangzott még akkor is, ha már eléggé megszokta.
Mirella ezalatt alig gondolt apjára. A lába rendben volt, csak egy rándulás, mondta az orvos mosolyogva. Itt Balin mindenki mosolygott. Mindig, minden helyzetben és soha nem siettek sehová. Nem értette, hogy tudnak ilyen lassan és megfontoltan élni. A város, ahonnét jött, jobban nem is különbözhetett volna Denpasartól, és magától a szigettől.
Felült és megpróbált ránehezedni a lábára, ami kis fájdalmas sziszegés után sikerült is. Képtelen volt ágyban fekve várni a csodára, főleg, ha eszébe jutott „megmentője”. Magasságos ég, mennyire, de mennyire helyes volt! Ilyen szemeket talán még sose látott. És ahogy a karjaiban hozta, na, azért a másik bokáját is szívesen kificamította volna.
Mivel apja és az az álnok kígyó nem voltak a közelben, szabadnak érezte magát. Az a nő csak fél éve volt apja ki tudja hányadik szeretője, de sokkal többet engedett meg magának, mint eddig bármelyik. Még hogy ő élhetetlen! Ezt mondta neki. Csípőből odavágta, amikor arról mesélt, hogy mennyire nem könnyű jó munkát találnia. Legszívesebben kikaparta volna a szemét, de nem tette. Elege volt belőle, és az egész útból, amelyben eddig nem talált egy fikarcnyi szép pillanatot sem.
Kisántikált a folyosóra, és úgy döntött, legalább kifekszik egy nyugágyra, hogy érezze a levegő áramlását. Felmerült benne, hogy talán Bologna is ezt teszi. És ha igen, akkor végre többet megtudhat róla. Sokkal könnyebben ment a járás, mint sejteni lehetett. Már ettől boldog lett.
A hófehér nyugágyak mellett rózsaszín törülközők vártak a napozni vágyókat. A hatalmas, virágszirom alakú ernyők alatt sokan ejtőztek. Ahogy kiválasztott egyet, azonnal ott termett mellette egy srác. Megkérdezte, parancsol-e valamit inni. Mirella alkoholmentes koktél mellett döntött. Azt mondta, a fiúra bízza.
– Nico vagyok – hajolt meg a srác és bogárfekete szeme megvillant, ahogy lány ékszereire esett pillantása. Azonnal felmérte, hogy nem kispályás vendég. A csuklóján lévő karkötő többet ért, mint az ő egyévi fizetése.
Mirella ebből semmit nem vett észre, csak azt, hogy a fiú végtelenül előzékeny, és még a másiknál is jóképűbb. De lehetetlen volt ismerkednie, mert ha apja rájött volna, hogy egy itt dolgozóra vetett szemet, őrjöngve leteremtette volna. Így csak lehunyta a szemét és hagyta, hogy a kellemes szellő borzolja haját.
Milánnak mielőtt elhagyta volna a szállodát, eszébe jutott valami. Őrültségnek látszott, de nem bírt nyugodni. Elszokott már a pihenéstől és semmittevéstől. A szállodához tartozó partrészen egy gyönyörű bár állt a vendégek szolgálatára. Hosszú ideig figyelte az unott arcú mixert, aki minden fantázia nélkül készítette az italokat. Semmi másra nem ügyelt, csak arra, hogy a koktélok színesek és díszesek legyenek. Szemmel láthatóan csak kutyulta az italokat. Arcán olykor fájdalmas fintor rajzolódott ki.
A világ legszemtelenebb módján odalépett hozzá és minden bizalmaskodás nélkül megszólította:
– Hello! Egy Bali Royalt kérek! – mondta úgy, hogy le nem vette a tekintetét a srácról.
– Mit? – kérdezett az vissza.
– Egy Bali Royalt! De gyorsan.
A mixer zavarba jött.
– Az nincs az itallapon – mondta gyorsan.
– Ez igaz, de az sincs, hogy rosszul vagy – közölte vele.
– Ennyire látszik? Görcsöl a gyomrom és legszívesebben ordítanék, úgy fáj néha az oldalam.
– Figyelj, Milán vagyok. Holnaptól itt fogok dolgozni. Beugrok helyetted, ha most megkeresed a főnököt és szólsz neki, hogy valami nem oké.
– Azt nem lehet – mondta a balinéz srác a fejét ingatva. – Ha szólok, kirúg és a családomnak nem lesz miből élnie a következő hónapban.
– Nem halhatsz meg a kíntól a pult mögött. Legyen eszed! Ha nagyobb lesz a baj, akkor sem lesz fizetésed. Na, menj!
A fiú összerándult a fájdalomtól. Nem tudta, hihet-e az idegennek, de nem volt más választása.
– Mondd meg Mir. Bignek, hogy az új fiú beállt helyetted! Menj, és ne aggódj! Ha jobban leszel, visszajössz.
A mixer összeszedte minden erejét és lassú léptekkel elindult a szálloda legközelebbi bejárata felé. Érezhetően szenvedett, ezért már nem tudott ép ésszel gondolkodni. Nem bánta, mi lesz, mert a fájdalom egyre erősebben sugárzott a jobb oldalában.
Milán a pult mögé lépett és elégedetten elmosolyodott. Minden, amire szüksége lehetett, ott volt körülötte.
Ekkor valaki rákiáltott.
– Te mi a francot keresel Arif helyén? Vendégek nem léphetnek oda!
– Higgadj le! A haverod rosszul van, én meg itt dolgozom, igaz csak holnaptól, de most így alakult.
– Te? Ki a fene vagy te? És hogy mersz azonnal beállni Mr. Big tudta nélkül?
– Vészhelyzet van. – Milán ideges lett.
Érezte, hogy nem fogja kedvelni ezt a srácot, aki mérhetetlenül nagyképűnek tűnt.
– Szólok a főnöknek. Addig meg ne nyúlj semmihez, megértetted?
Milán bólintott és dühösen nézett az elviharzó pincérre. Érezte, hogy csak Nico lehet az, akinek a nevét már hallotta.
Egy karcsú pohár után nyúlt és arra gondolt, ideje megmutatnia mit tud. A Bali Royal, ami még csak a fejében létezett egyszer biztosan világhírű lesz, gondolta magabiztosan.
És ekkor egy lágy, kellemes hang megrendelte a nemlétező koktélt, amelynek sikerére mérget vett volna.
– Akkor jöjjön az a koktél, amit te kértél! – mondta nevetve Mirella. – Bali Royal? Jó név! Mi van benne?
– Elég hamar rendbe jöttél – nézett mélyen a szemébe a srác.
– Nem bírok benn szenvedni, főleg, ha idekinn ennyire gyönyörű idő van. És persze csak így tudom meg a neved meg azt is, hogy itt dolgozol.
– Isten hozott a paradicsomban! – Milán végigmérte a lányt, de csak deréktól felfelé láthatta. Valamiért biztos volt abban, hogy Mirella egészen más, mint aminek mutatja magát. És amióta ismeri, egyre gyakrabban látta jókedvűnek.
Mielőtt azonban bármit is válaszolhatott volna a lány, Nico visszaérkezett.
– Arifot elvitte a mentő… Vakbélgyulladása lehet – hadarta. – Maradhatsz.
Majd Mirellára pillantott.
– Elnézést, azonnal viszem a koktélt.
– Ne fáradjon, megiszom itt – mondta a lány és el is pirult azonnal.
Folytatás hétfőn
fotó: Pinterest
