Blue Palace – 17. rész – Kórházban

“Enikővel akart lenni, aki elveszítette a babáját, előtte a szerelmét és ez a kettő épp elég volt ahhoz, hogy összeomoljon.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

A reggelek mindig reményteljesek. Azt az érzést keltik az emberben, hogy minden javítható vagy megváltoztatható. Viki nem épp ezt érezte fél kómában, főleg mert kinn nem sütött a nap, sőt erősen borult. Úgy tűnt, aznap nyoma sem lesz a csodálatos adriai nyárnak.

Az előző este nagyon felkavarta. A kórház a maga sajátos légkörével és semmihez sem hasonlítható szagával nem derítette jókedvre.

 
 

Eszébe juttatta azokat a heteket, amikor anyját látogatták, vagy fél napokat mellette töltöttek. Remegett a lába, amikor érdeklődni próbált Enikő után. Éva asszony azt sem mondta meg neki, merre találja, és azt sem, hogy a lány rosszabb lelki állapotban van, mint sejteni lehetett.

Nehéz órák voltak mögötte, és ezt nem titkolta. Üres tekintettel bámulta a plafont és nem örült senkinek. Vikinek sem.

A lány sokáig ült mellette szótlanul. Egy idő után, amikor úgy érezte, terhes a jelenléte, felállt és el akart köszönni. Enikő azonban megfogta a kezét.

– Ne menj még! – kérlelte. – Félek, hogy ha egyedül leszek, pokoli gondolataim lesznek.

Viki megadóan bólintott. Csak abban reménykedett, hogy ha testileg rendbe jön, lelkileg idővel túlteszi magát babája elvesztésén.

– Tudod, örülnöm kellene – mondta a lány keserűen. – Azt kellene gondolnom, hogy szerencsés vagyok, hiszen a baba egy baleset műve volt. Iván felszívódott, az én életem pedig teljesen megváltozott volna. De most az érzem, hogy épp azért változott meg, mert a pici nem születhetett meg.

– Annyira sajnálom… – suttogta Viki. – Nem tudok semmi vigasztalót mondani. ne haragudj…
– Nem haragszom, én se tudnék…
– Enikő szeméből kibuggyant egy könnycsepp. – Anya jelenléte és reakciója megértette velem, hogy máshogy kell élnem.
– Bántott?
– Nem. Közömbös volt. Rideg és nyugodt. Nincsenek érzelmei.

Viki elkomorodott. Dehogy nincsenek, gondolta. Csak nem anyai. Nem akar már feleség és anya lenni, vagy az is lehet, hogy régen sem akart. Ötven felett volt vagy a körül, és most döbbenhetett rá, hogy nem sokáig marad nő. Ezt akarta még kiélvezni. Lehet, hogy ez nem más, mint a hormonok játéka? Vagy puszta menekülés az öregedés elől? Erre csak ő tudta volna a választ, vagy ő sem.

– Biztosan vannak, mert ő kért meg, hogy ne hagyjalak egyedül. Hidd el, nem olyan szívtelen, mint amilyennek mutatja magát. – Maga sem értette, miért védi, talán ezek a mondatok inkább Enikő lelkének védelmét szolgálták. Azt mégsem mondhatta a lánynak, hogy anyja fiatal srácok után futkos és megpróbálja becserkészni őket.

– Ivánnak fogsz szólni a babáról? – kérdezte, miközben kinn a kabócák egyre hangosabban jelezték az est közeledtét.
– Nem. Miért tenném? Mióta elment, nem keresett. Gondolom, ez sem érdekelné.
– Igazad van. Nem gondoltam volna, hogy ennyire aljas és szívtelen.
– Én sem. Lehet, hogy én csak ilyeneket vonzok be? De az is lehet, hogy velem van a baj, mert senki nem tud szeretni engem.

Ekkor már rázta a zokogás. Viki leült mellé, átölelte és simogatta a haját. Annyira törékenynek és elveszettnek tűnt. Átfutott a fején az a gondolat, hogy talán jobb is, hogy minden így történt. Talán igaza volt annak a kis angyalnak, aki úgy döntött, hogy nem a legjobbkor kívánkozik a földre. Ki viszont nem mondott semmit, nem akarta tetézni a lány fájdalmát.

– Nem a te hibád – mondta többször is. Enikő ebből aligha fogott fel valamit, mert egyre jobban sírt.

Nyolc órakor egy morcos nővér bejött a kórterembe, amely négyágyas volt, de Enikőn kívül nem volt benne senki. Megkérte Vikit, hogy távozzon, mert a betegnek pihennie kell. Így mondta, betegnek, de az is lehet, hogy nem tudott jól angolul. Vagy a kórházban mindenki betegnek számít?

A lány megígérte, hogy másnap is eljön, ha addig haza nem engedik a beteget. Remélte, hogy nyugodt éjszakája lesz. A folyosón csak arra tudott gondolni, hogy mennyivel könnyebb a férfiaknak. Ha valami nem tetszik nekik, lelépnek és élik tovább az életüket, mintha mi sem történt volna.

A parkolón átvágva jutott eszébe a telefonja. Lehalkította még a kórházba lépés előtt, így nem hallotta, hogy Zoran kereste, és az üzeneteit sem látta. A harmadik után a fiú azt írta, úgy érzi, baj van, és ha nem válaszol neki fél órán belül, akkor beugrik a Blue Palace-ba, csakhogy biztos legyen abban, hogy Viki jól van.

Jesszusom, gondolta a lány idegesen. Teljesen elfeledkezett róla, és ha már odament, akkor elég kellemetlen lesz, ha összefut Francoval. Ennek azonban nem sok esélye volt, de ha mégis valaki kikotyogja, hogy őt kereste, akkor lesz mit megmagyaráznia.

Gyorsan írt egy rövid üzenetet, hogy sajnálja, hogy nem szólt, de zűr volt és kórházban volt látogatóban. Erre már csörgött is a telefonja.

Zoran türelmetlen hangon szólt bele és hallatszott, hogy ideges.

– Ugye, minden rendben? – kérdezte. – Aggódtam. Azt hittem, bajod esett.

A lány elmosolyodott. Ez a fiú is kedves, törődik vele. És a másik is… Igazán szerencsésnek érezhetné magát, ha nem egy időben kapná ezt a figyelmet.

– Jól vagyok. A barátnőm miatt voltam benn. Ne haragudj, de megfeledkeztem a találkozóról. Nem szándékosan, de nagyon kemény órákon vagyunk túl…
– Megértem. Rossz, hogy nem értelek el, de így már más. Hol vagy most?
– Épp jövök ki a Központi kórházból.
– Gyalog vagy?
– Igen, taxival jöttem, épp vadászni akartam egyet.
– Odamegyek, jó? Öt percre vagyok.

Viki megijedt. Nem akart találkozni most a sráccal. Nem volt olyan hangulatban és továbbra sem tudta, mit akar tőle. Önkéntelenül végignézett magán, és megállapította, hogy tűrhetően néz ki. Aztán elszégyellte magát. Miért törődik ezzel? Tetszeni akar neki? Hazudott volna, ha ezt tagadja. Viszont ott volt Franco, akivel bár többször is találkozgatott és remekül elvolt, nem feküdt le. Nem érezte, hogy azonnal oda kell adnia magát, és a fiú nem tolakodott. Várt, ami jólesett Vikinek, mert ez cseppet sem volt szokványos ebben a mai világban.

– Rendben. Várlak és köszönöm – bökte ki végül. Ennyit a híres tiltakozásáról, tette hozzá magában.

Zoran valóban öt perc múlva fékezett a lány előtt. Széles mosollyal szállt ki és úgy ölelte meg, mintha régi ismerősök lettek volna. Tekintetében volt valami szédítően vágykeltő. Viki arra gondolt, hogy egyszerűen jobban reagál rá a teste, mint Francora. Vagy az is lehet, hogy ez annak volt betudható, hogy eltűnt, és azt hitte, hogy elveszíti.

Bár ez rossz szó volt, mert a fiú nem volt a tulajdona, nem eshetett ki a zsebéből.

Amikor beszálltak a kocsiba és Zoran indított, csak annyit kérdett:

– Haza? Vagy van kedved még lófrálni, meginni valamit?

A lány kibámult az ablakon és zakatoló szívvel a haza szót bökte ki.

– Biztos?
– Igen, hosszú nap volt a mai. Hosszú és nem könnyű.
– Elmeséled?
– Talán máskor. Most nem akarok rá gondolni. Ne haragudj, kérlek, hogy nem hívtalak fel és hiába vártál.
– Inkább az a volt a rossz, hogy az üzeneteket se nézted meg.
– Tudom, de a kórházban eszembe sem jutott más, csak a barátnőm.
– Holnap is találkozhatunk, sőt estére van egy jó tervem.

Zoran az erős forgalomban nem nézett a lányra. Mintha érezte volna annak bizonytalanságát. Azt azonnal észrevette, hogy már nem ugyanaz, aki majd két hete olyan odaadással simult a karjaiba. Óvatosabb lett, vagy van valakije. Ez járt a fejében, amikor leparkolt a Blue Palace tágas parkolójában. Már kigyúltak a fények, a kabócák továbbra sem aludtak. A tenger viszont elcsendesedett és finom, sós illattal telt meg a levegő.

Viki hallgatott. Nem tudta, mit mondjon. Szerette volna klónozni magát. Egyszerűen nem tudott dönteni.

Ebbe a cseppet sem kellemes csendbe belehasított telefonjának zenéje. Úgy kapott utána, mintha mentőövet dobtak volna neki.

– Viktória! – szólt bele Éva asszony. – Megérkezett az édesapád és feltétlenül látni akar.
– A rohadt… – szaladt ki a száján magyarul a káromkodás első fele.

Zoran elnevette magát. Könnyedén, felszabadultan, és úgy, hogy a lány szíve belesajdult.

– Mennem kell – hadarta gyorsan. – Itt az apám.
– Ez jó vagy rossz? – nézett rá a srác és a keze után nyúlt. Úgy húzta magához, hogy a lánynak nem maradt ereje tiltakozni.
– Rossz – nyögte ki, de már alig halhatóan, mert Zoran szája az övére tapadt.

Előző rész
Következő rész:

Blue Palace – 18. rész – A nagy bejelentés

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here