A kórházban kötünk ki. Hiába mondom a mentősnek, hogy semmiség, megcsóválja a fejét, és bead valamit. Bármi is az, azonnal jobban leszek. Jó, ez túlzás, de bevinni is. Persze lelkes, mert kezdő. Díjazni kell az ilyet is a mai világban. Egy rossz szavam se lehet, miért is lenne, leszámítva, hogy nem így terveztem a délutánt. Azért a huppanóknál megérzem a derekam, mégse merek egy árva szót se szólni. A kedves nejem, aki épp aznap van túl egy kalandon, vagy nevezzük bárminek, mögöttünk jön kocsival. A helyzet azért groteszk, mert pár órája fordított volt a felállás. Ezek a rohadt szavak…Felállás! Csak legyek jobban, nem hagyom annyiban ezt az egészet, ez biztos. Kitolnak, betolnak, várakozunk. Én bent, a nejem kint. Jön az orvos, felhúzza a szemöldökét, és csak annyit kérdez, mit csináltam, amikor a roppanás történt.
– Egy lavór vizet próbáltam a fürdőből a szobába eljuttatni – felelem a valósághoz hűen. Úgy néz rám, mintha azt közöltem volna, hogy a tengert akartam volna kimerni.
– És előtte? – kérdi, mint aki tudni akar mindent az életemről, ami sima, hétköznapi és unalmas.
– Követtem a feleségem minden mozdulatát, mert kíváncsi voltam, megcsal-e – válaszolom dühösen. Erre újra fájni kezd a derekam. Vagy a hátam. És a szívem.
– Nem így értettem – mosolyodik el. – De ha már itt tartunk, megérte?
– Doktor úr! Nem foglalkozhatnánk a derekammal? Úgy hiszem, nem lelkizni hozott be a mentő.
– Igaza van, ne haragudjon, csak magam is hasonló cipőben járok, és gondoltam, megkérdem, hogyan oldotta meg a dolgot. Tudja, mi, férfiak, sose beszélgetünk ilyesmiről részletesen.
Nem hiszek a fülemnek! Tényleg ez a téma egy fehér asztalon? Jól hallom, hogy az orvos hirtelen kilép felsőbbrendű szerepköréből és ember lesz? Nem, biztosan a beadott szer teszi…
– Egyelőre nem csináltam semmit. Két út van. Vagy megverem azt a fiatal nyikhajt, de úgy, hogy a saját anyja se ismer rá, vagy hagyom a fenébe, és keresek én is valakit, aki boldoggá tesz, elvégre nem vagyok még öregember.
– Én nem tudom, kivel teszi a nejem, de mindig olyan boldog, amikor hazaér.
– És maga doktor úr, nem lépett félre soha? A sztereotípia szerint minden nővérrel dolga lehetne itt a kórházban. Vagy tévedek?
– Nem sokban. De az az igazság, hogy egészen más, ha én teszem, mint az, ha velem teszik. Gondolom, ebben megegyezhetünk.
– Szép nő a feleségem, talán túl szép is, a fene egye meg.
– Mégis megcsalta?
– Nem bírtam nemet mondani, amikor megkörnyékeztek. Doktor úr, mondja, lebénulok? Lesz még erőm valaha járni? Vagy tolókocsi lesz a vége?
– Az én Lizám is tündér! A legszebb lány volt a suliban. Nem is vett volna észre soha, ha nem orvosnak tanulok. Én meg elszórakoztam vele…
Az egész beszélgetés irreális. Az orvos hülye, én meg idióta vagyok. Mindketten megérdemeljük a sorsunkat. Bosszant, hogy nem válaszol. Csend lesz. Mire újra kinyitom a szemem, mellettem áll egy nő, aki ismerős valahonnan. Talán vele éltem eddig?
– Jól vagy? Úgy megijesztettél! – mondja, és szemében valódinak tűnik az aggodalom.
– Jól. Azt hiszem. Hol az orvos?
– Azt én is szeretném tudni! Egy órája várunk, de mindig azt mondják, azonnal jön.
– De az előbb még itt volt. – Arcom és fejem értetlen lehet. Próbálok felülni, de nem sikerül.
– Dehogy volt. Félrebeszélsz. Ezért is hozott be a mentő. Valami nem volt rendben azzal az injekcióval. Végig motyogtál valamit. Ez rosszabb volt, mint a várakozás.
Hallgatok. Nem járt erre az orvos…Ez az asszony megbolondult? Miket beszél? Most tudtam meg, hogy megcsalják. Liza a felesége neve. Ki az ördöggel vitattam meg életem nagy dolgait? Kezdek pánikba esni. Ilyen nincs…A feleségem türelmesen simogatja a kezem, látszik rajta, hogy bolondnak tart. Ha nem tudnám, mit csinált pár órával ezelőtt, még azt hinném, szeret. Sose értettem a nőket. Ha megvan mindenük, az is baj, mert unatkoznak. Ha nincs meg, akkor követelőznek és balhéznak. Ha félig van meg, akkor meg biztosan másra vágynak. Ki tud rajtuk eligazodni?
– Megyek, és intézkedem! – szólal meg újra életem szerelme. – Az mégis abszurd, hogy senki feléd se néz.
– Helyes! Csapj az asztalra! És mondd meg az orvosnak, hogy ne hagyja el Lizát, hanem törődjön vele.
A nejem arca megnyúlik, és látom a szemében, ahogy fölém hajol, hogy egy szót se ért az egészből, de megijed.
– Jó! Okvetlenül szólok neki – feleli óvatosan. A végén még a bolondok közé vitet, gondolom, és lassan lecsukom a szemem. Jó ez a nyugalom, még akkor is, ha egy kórházban ér utol. Akármi is volt, amit beadtak, nem bánom.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
