Hannának hányingere volt az idegességtől. Próbálta lenyomni a nyelőcsövén fel-felkúszó gombócot, de az minduntalan kikívánkozott. Már arra gondolt, jobb lenne ledugni az ujját, de gyűlölt hányni. Ha csak tehette, visszatartotta. Ezen az anyja mindig gúnyolódott, mert aminek ki kell jönnie, azt ki kell engedni, mondta ezerszer is felnőtt élete során. De a lány tisztában volt a kijelentés hamisságával.
A papa két hete ment el. Csendben, nem váratlanul. Nehéz fél év volt mögötte. Utolsó hónapjait a poklok poklában töltötte. Elveszítve minden emberi méltóságát szenvedett a nap háromnegyedében. Szervezete mintha feladta volna az élet nevű játékot, és annyira takarékra kapcsolt, hogy nem működtetett mást csak a légzést meg az emésztést, de annak is a legundorítóbb formáját.
Kínlódva evett, majd minden kijött belőle. Mégis erőlködött. Már a tudata sem volt tiszta. Hannát olykor az unokájának, máskor meg a feleségének hitte. Ha épp kitisztult a tekintete, akkor meg nem értette, mit keres nála a lány. Restelkedve tűrte a fürdetést, pelenkázást. Ő, a határozott, kiszámítható, okos fizikatanár most nem volt más, mint egy tehetetlen hústömeg, ami nem rendelkezik a teste fölötti uralommal.
Nem lehetett ezt ép ésszel kibírni. Talán emiatt sem volt tudatánál egyre gyakrabban. Elnyomta az önmaga felett érzett undort és dühöt. Hát tényleg így kell elmenni ebből a nyomorult földi létből? Ezt a kérdést napjában többször is feltette magának, ha képes volt gondolkozni.
Két hete, egy hideglelős hajnalon válasz is érkezett. Így. Elment anélkül, hogy előző este akár egy tekintettel is jelezni tudta volna, hogy a szoba sarkában türelmesen várakozik a halál.
Hanna még aznap is megfürdette. Megsimogatta ránctalan arcát. Próbált néhány kanál levest belekönyörögni a megnyomorodott testbe. Sikertelenül. Sokat gondolt a régi időkre, amikor a papával a kertben kukacokat ástak ki. A puha, sáros földben a diófa alatt mindig volt egy-két kövérebb. Kellett is, mert a halak azokat szerették. Számtalanszor horgásztak együtt. A közös csöndet nem törték meg holmi felszínes csevegéssel. Csak ültek a stégen, hallgatták a tó túl felén hápogó vadkacsákat. Csend volt, tejszerű ködben úszott a hajnal. A lány gyűjtött örömóráinak része volt minden egyes horgászat. A papa élénk tekintettel leste a botokat, de soha nem kapkodott.
Ezt szerette benne legjobban. A végtelen nyugalmat. Nem az igazi apja volt. Azaz de, mert igazibb nem is lehetett volna. A vérszerinti korán elment. Agyvérzést kapott alig túl a harmincon. A mama, a szépséges, szőke mama, akit csak magas sarkúban és teljes sminkben lehetett látni még a legnyomorultabb pillanatban is, nem roppant össze. Négy évig várta, hogy jöjjön érte a mesebeli herceg, az persze most sem jött, viszont elküldte maga helyett a bolygón élő legszerethetőbb emberek egyikét.
A három testvér közül mindig is Hanna volt, aki legjobban kötődött nevelőapjához. Nem esett nehezére az ápolás, nem zavarták a szagok. Egyedül a szellemi romlás aggasztotta. Már nem tudtak együtt viccelődni, nem lehetett a politikáról vitatkozni, vagy csak úgy csevegni az unokákról, akik jobban nőnek, mint a régen, befőttesüvegben hizlalt gilisztái. Azok undorítóak voltak az anyja szerint. Így egyszer, amikor senki nem látta, leengedte őket a vécén.
Hanna húgai igazi nyafogógépek voltak. Soha eszünkbe nem jutott volna a tóparton unatkozni. Nem érdekelte őket más, csak, hogy a ruhájuk szép-e vagy, hogy a sminkjük rendben van-e.
Amikor kiderült, hogy a papa nagyon beteg, egyszeriben ők is nagyon elfoglaltak lettek. Az egyik nyelvtanfolyamra járt, mert külföldre készült.
– Ebben az országban csak a hülyék maradnak – mondogatta és gőzerővel tanult kínaiul, mert az lesz a világnyelv pár éven belül az okostóni férje szerint.
A másiknak két rettenetes kölyke volt, akiket naponta három különórára cipelt. Így semmi másból nem állt az élete, csak a fuvarozgatásból.
Hanna sokszor somolygott azon, hogy a húga gyerekeinek valószínűleg elcsökevényesedett a lába, mert a gyaloglást, mint eljutást A-ból B-be, nem ismerték.
A papa gondozása Hanna feladata maradt. Nem is bánta, mert tudta, ezek az életnek azon pillanatai, amikor még kettesben lehetnek.
Talán egy hete a papába hirtelen visszatért az élet. Olyan váratlanul történt, hogy Hanna összerezzent, amikor meghallotta régi, ismerős hangot. Épp kávét főzött magának. Békés délután volt. A papa nem nyöszörgött a fájdalomtól. Csendes szellő libbentette meg a függönyt, amikor tiszta hangon ezt hallotta:
– Kislányom! Gyere ide!
A lány arcán elömlött a jókedv. Szerette a hangját. Simogatta a legnagyobb fájdalmában is.
Gyors mozdulattal elzárta gázt és mosolyogva lépett a beteghez. Ránézett és megölelte.
– Mondd, apus! Szeretnél valamit enni? Vagy inni?
Az öreg csak megrázta a fejét.
– Ha a húgaid eljönnek ide, miután én már nem leszek, ne veszekedj velük a holmimon! Hadd vigyenek bármit. Megértetted?
Hanna meglepődött. Nem is értette, mit akar ezzel mondani.
– De hát ismersz! – mondta kissé méltatlankodva. – Azt hiszed, vitáznék velük?
Az öreg tompa tekintettel bámult ki a foltos ablaküvegen. Hosszú ideig hallgatott.
– Zsófi és Lia nem rossz emberek, csak mások, mint te. Hadd örüljenek annak, ami utánam marad, mert nekik az új tévé számít, meg az az 1-2 festmény a falon. A tied meg az maradjon, ami komód aljában van. Meg a közös emlékeink. Rendben?
Hanna bólintott. A Csók István festmény mindig is a kedvence volt. Most elengedte. Kicsit szégyellte is magát, mert azt hitte, hogy ő lélekben több, mint a húgai, ám belül mégis a festmény után sóvárgott.
Ez a beszélgetés volt az utolsó, amelyben még ők voltak benne ketten. Nem a beteg és az ápoló, hanem az apa és a lánya.
Nem sokkal a temetés után, Lia felhívta. Egyezkedni akart a ház ingóságaival kapcsolatban. A vasárnapot beszélték meg.
Hanna azóta nem járt a lakásban, mióta a papa lelke kisuhant az ablakon a kelő nap első sugaránál. Most nem szívesen tért vissza. Félt, hogy az eddig elnyomott fájdalom utat tör magának. Nem szeretett volna sírás-lavinát indítani. Bevett egy enyhe nyugtatót indulás előtt és kocsiba ült. A gyér vasárnapi forgalom lecsillapította belső háborgását. El kellett nyomnia a haragot, amit a húgai iránt érzett. Jönnek, válogatnak, mustrálnak, mint a zsákmányra éhes hiénák. Egy percet nem töltöttek a papával az elmúlt fél év alatt. A kórházba is úgy futottak be talán kétszer, hogy sopánkodtak az időhiány miatt és az orrukat fogták a szag miatt.
De most jönnek, mert jár nekik is mindenből. A koncon osztozni kell.
Még parkolóhely is volt a szűk belvárosi utcácskában. Az eső is alább hagyott. Lesimította kócos fürtjeit és elindult fel a harmadikra. A lift most sem működött. Már meg sem lepte. Fél kézzel a táskájában kotorászott a lakáskulcs után, a másikkal a parfümjét vadászta. Érezte, hogy megizzadt.
Senki nem volt az üres, fülledt szagú folyosón. Ahogy megpróbálta kinyitni a régi, kopott faajtót, a kulcs kicsusszant a kezéből és hangos csörömpöléssel hullott a kőre. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A gombóc a torkában elindult kifelé. A hányás elemi erővel tört rá. Oda, a küszöbre adta ki az elmúlt hetek felgyülemlett fájdalmát. Nem bánta. Megkönnyebbült.
A hányás szaga kijózanította. Átlépte és a fürdőszobába sietett a felmosóért. Ekkor érkeztek meg a csajok. Mindkettő megdermedt.
– Jól vagy? – kérdezték szinte egyszerre.
– Persze, hánytam! Hogy a fenébe ne lennék jól? – mondta morcosan. Miközben mosott fel, rájött, valóban jól van.
Már tudta, semmit sem fog sajnálni a lakásból. Egyetlen egy dolog sem kell neki. Azok nem hozzák vissza a papát. Semmi az égadta világon nem fogja rá emlékeztetni eléggé. Ami a papát valóságossá teszi ezután is, nem a tárgyakban van.
A húgai miután a kellemetlen incidensen túljutottak, úgy nézelődtek, mintha először járnánk a kiüresedett szobákban. Tekintetükön látszott, most antilopra vadászó oroszlánokká váltak.
Hanna két óra múlva nem emlékezett arra, ki mit vitt el. Nem nézett utánuk, amikor becsukódott az ajtó. Csak ült valami vészjósló nyugalommal. A festmény helye csúnyán világított a sárguló tapétán.
A komód viszont hívogatta. Három fiókja volt óarany fogantyúkkal. Lehetett vagy kétszáz éves, de talán több is. Nem is tudta, mennyi idő telt el, de észrevette, a nap újra kisütött miközben elmélázott. Felállt. Nem ingott meg, bár gyengének érezte magát. Leguggolt a komódhoz. Lassan, puha mozdulattal végigsimította az öreg bútort és kihúzta a legalsó fiókot.
Barna madzaggal összekötött levélkupac árválkodott a sarokban.
Levelek? Ezt hagyta rá a papa? Valóban leveleket kap tőle hagyatékul? Csalódottság járta át. Kiemelte a kis csomagot és a madzagot lerántva, kinyitotta a legfelső borítékot. Egy fiatal lány levele volt benne, aki szeretett egy fiút, akinek el kellett mennie külföldre. A papírlapok közt még egy préselt virág is lapult. Minden olyan volt, mint egy régi, elavult filmben. Öreg, barnás boríték, szomorú sorok és egy száraz, színehagyott virágocska.
A lány, aki írta, búcsúzott. Épp elengedte a szerelmét. Az elkeseredett sorok között volt egy, amelynél Hanna szíve úgy megkondult, mint tűzvészkor a falu harangja. Gyermeket várt. Azt írta, történjen bármi is, megszüli. Ha kell, férjhez megy bárkihez. Már nevet is talált neki: Hanna. Az ő csodálatos kislányuk. Nevelje fel más, de ő el nem veteti.
És a lány, akinek vöröses haját beragyogta az alkonyodó nap fénye, felemelte a borítékot. Megfordította. A papa neve állt rajta. Az igazié. Aki az volt mindig is.
Ekkor csendesen megindult szeméből a könnypatak. Mintha úgy felejtette volna valaki az égi csapot.
fotó: Pinterest
