Egy eltévedt üzenet

“Az autó délután ötre készen lesz. Ahogy megbeszéltük.” – Ennyi volt az üzenet, amit Mara kapott. Egyszerű, tömör és lényegre törő. Egyetlen probléma volt csak vele: nem vitte el a kocsiját javíttatni. Annál az egyszerű oknál fogva sem, hogy nem volt kocsija. Mindig biciklivel járt mindenhová, de ez egy olyan kellemes városban, mint Eger nem jelentett gondot. Elnevette magát és arra gondolt, ír vissza valami vicceset, hátha a másik fél is jót nevet, de aztán nem akart ostoba módon poénkodni. Nővére mindig rászólt, hogy hagyhatná már ezt a buta, hű, de vicces vagyok-énjét , mert harminc felett nem menő, hanem ciki.

Ezért csak annyit válaszolt, hogy neki nincs kocsija. Egy percen belül újabb üzenet érkezett.
“Reggel még volt.”

 
 

Na, bumm. Nem lehet a szerelővel okosan tárgyalni, mert nem ért a szóból. Ezért nem maradt más hátra, minthogy felhívja. Picit bosszankodott, hogy egy idegen miatt telefonálgatnia kell, de az élet már ilyen bosszúságok összessége, főleg hétfő délután. Sokáig csengett, mire valaki beleszólt.
– Mondjad, baba!
Jó fej! – gondolta Mara. De babája neki a keresztanyja unokahúga.
– Üdvözlöm! Nem vagyok a babája.
– Hű, bocsánat, nem figyeltem, és csak úgy beleszóltam – mondta egy végtelenül kellemes férfihang. – Segíthetek?
– Egy kocsiról lenne szó…
A vonal túlsó végén egy férfi felnevetett.
– Mindjárt sejtettem.
– Maga nagyon vicces pasas lehet! – morogta a nő. – Nem hagyja, hogy végigmondjam…
– Elnézést, néha kibújik belőlem a kisördög.

És valóban némi megbánás hallatszott a vonal túlsó végéről.

– Csak szeretnék szólni, hogy rossz helyre küldte az üzenetet. Nekem valóban nincs kocsim.
– Úristen! Na, ezt elbaltáztam – mondta a férfi. – Hát ezért nem kaptam fejmosást a délutánért. Már erősen csodálkoztam rajta, ugyanis az ügyfél, ha lehetne, öt percnél többet soha nem várakozna  még egy olajcserére sem.

Most Mara nevette el magát.

– Ezt ismerem. Ugyanez szokott nálam is történni.

A jókedvű férfihang nagyon tetszett a nőnek. Régen hallott már nem siránkozó, nyafogó hímet, aki nem nárcisztikus, nem pipogya, hanem csak egyszerűen kedves, netán szereti, amit csinál. És a hang nagyon ismerős volt neki. Egyszer régen ismert valakit, akinek hasonló hangszíne volt. Még a középiskolában, amikor még ostoba tupírozott hajjal szaladgált, és azt hitte, hogy akkor menő, ha mindenkinek beszólogat. Egyetlen egy srác tudta csak róla, hogy a nagy szája védekezés csupán. A többiek vagy elmenekültek, vagy az arcába nevettek. És ez a fiú idővel eltűnt. Ahogy befejezték a sulit, külföldre ment. Azóta sem hallott felőle, igaz, nem is kereste. Bánta, hogy nem engedte közel magához, de a kamaszok nem gondolkodnak józanul. Ő sem tette.

– Köszönöm, hogy szólt, akkor nem várom estefelé – mondta a férfi és elköszönt. Mara szívesen beszélgetett volna tovább, csak nem volt miről. Amúgy is mennie kellett az óvodába Lilikéért. A nővére egyre gyakrabban használta őt bébiszitterként, ami nem volt nagy baj, mert a kicsi tündér volt. Négyévesen a világ legaranyosabbja Mara számára.

Felpattant a biciklijére, és már gurult is a város másik végén lévő oviba, hogy a Csiga csoport egyik tagját fagyizni vigye, majd hazaszállítsa.

Olyan tavaszi nap volt, amelyet talán mindenki szeretett. Illatos, langyos és tele volt a reménykedéssel. Lehetett remélni, hogy az ember szerelmes lesz, vagy visszatalál hozzá a párja, esetleg elsétál mellette a ki tudja hányadik igazi. Mara fantáziája mindig elszaladt, ami a családja szerint nem volt túl hasznos akkor, ha valaki ügyvédnek készült. Persze nem lett ügyvéd belőle, mert elviselhetetlenül száraz volt minden, ami az ügyvédséget körüllengte. Már maga a levegő is, de a papírok, a folytonos tanulás, a paragrafusok, törvények nem tartoztak Mara élhető világába. Maradt a rendezvényszervezés, ami tele volt kihívással. Apja szerint alantas emberekkel, akik csak a haszonra hajtanak.

Nem, nem olyan családba való munka volt, amilyen az övéké. Náluk mindenki egyetemet végzett, jó kocsit vezetett, ám egy feketebárány mindenhol akad. Ez volt ő, aki nem ment egyetemre, és persze kocsija sem volt, mert a biciklit biztonságosabbnak érezte. Kivéve akkor, amikor nem működött. Az óvodától kétsaroknyira valami hirtelen megreccsent váltás közben. És itt volt vége a kerékpárnak. Leszállt, nézegette, de semmit nem tudott tenni. Maradt a gyaloglás.

Lilike vörösesszőke hajával, szeplős orrával olyan volt, mint egy manó. Repült felé, amikor meglátta.
– Késtél! – közölte.
– Honnan tudod, nincs is órád! – mondta kacagva.
– Érzem!
– Na, persze. Nagy dumás vagy, ugye tudod?
– Fagyizunk egyet? – kérdezte a kislány.
– Te aztán remekül tudod terelni a szót.
– Volt kitől tanulnom.
– Azt a keservit, nem vagy te szemtelen egy kicsit?
– Mi lett a bicikliddel? Miért toltad? Láttam ám messziről.
– Á, megint a terelés… Nem tudom, egyszerűen eltörhetett valami.
– Az baj… Most hogy fogsz menni dolgozni? Szóljak anyának?
– Dehogy. Majd keresek egy szerelőt.
– Olyat, aki mindent megjavít?
Mara elnevette magát.
– Olyat, aki bicikliket javít.
A kislány bólintott.
– Rendben! Mondtam már, hogy szerelmes vagyok?
– Nem, ezt eddig még nem. Ki a szerencsés?
– A Bence.
– Az a tüsihajú?
– Igen! Azt mondta, elvesz feleségül és épít nekem egy házat.
– Na, azt kivárom.
Lilike a járdaszélen egyensúlyozva egyszer csak felkiáltott.
– Nézd, egy javító!
Mara arra nézett, amerre a kislány mutatott.
– Te butuska, itt csak autókat javítanak – mondta kedvesen.
– Szerintem nem.
– Szerintem meg igen. Látod, mennyi kocsi várakozik az udvaron.
– Megkérdezem a bácsit – kiáltotta a kislány, és már futott is be az udvarra. Átvágott a kocsik között és benn is volt a műhelyben.
– Ejnye, Szélvészkisasszony! – kiáltott fel valaki. – Ha nem vigyázol, beleesel az aknába.
A kislány megriadt, és a hirtelen jött bátorsága azonnal elszállt.
– Javítasz biciklit is? – kérdezte óvatosan végigmérve a szerelőt.

Mara csak ekkor ért oda. A kislány gyorsasága megrémisztette.

– Elnézést! – mondta gyorsan. – Egyszerűen madzagot kéne kötnöm a lábára.
– Az biztos! – A férfi megfordult és Marára mosolygott.
Harminc múlhatott. Még az arca is olajos volt. A szeme zölden ragyogott és egy barna tincs a szemébe lógott.
Marát elöntötte a melegség. Tudta, hogy ismeri. Attila volt az a középiskolából.
– Mégiscsak van kocsid? – kérdezte a férfi nevetve.
– Hát, ha kétkerekűt is javítasz, akkor van.
– Na, mit mondtam! – kiáltotta Lili.
– Ez egy kobold! – jegyezte meg a nő.
– Már mondtam, hogy menyasszony vagyok! – közölte kioktató hangon a menyasszony. – Higgy nekem!
– Na, ide azzal a járművel! – szólt közbe Attila. Aztán mélyen Mara szemébe nézett, aki csak egyvalamire tudott gondolni: nincsenek véletlenek.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here