Egy kiló szeretet – 5. rész

“Milyen régen pusziltam meg… hagytam, hogy egy szúrós kaktusszá váljon. Bűnös vagyok… egy szar anya.” – töprengett hazafelé vezetve. Nyomorultul érezte magát, borzasztóan nyomorultul.

A sorozat többi részét itt olvashatod

Jocó valóban nem sokat teketóriázott. Lehet, hogy tényleg profi volt az ingatlanozásban, de az is benne volt a pakliban, hogy csak a haverjának, Zsoltnak akart jót: hogy az új nőjével és a babával vissza költözhessen a lakásába, az exet pedig hamar ki lehessen onnan golyózni.

Edinát igazából hidegen hagyta Jocó valódi motivációja: a lényeg, hogy zökkenőmentesen lemenjen a költözés, és mire Emesét hazaadják, teljes erejével tudjon a gyerek gyógyulására koncentrálni.
Jocó jó szervező volt, és remek ízléssel válogatott nekik lakásokat, amelyeket tíz nap alatt végig is mutogatott. Edina végül egy magasföldszintes, szép kis parkra néző másfél szobás lakásra bólintott rá. 

 
 

Fontos volt neki, hogy ha Zsolt ígérete ellenére mégsem fizet gyerektartást, akkor is fenn tudja tartani otthonukat, és ne kelljen újabb költözéssel terhelni Emesét. A gimi viszonylag közel volt, és akadt egy kisbolt, egy gyógyszertár és egy posta is a környéken.
Jocó költöztetős ismerőse is profin dolgozott: egy hosszú hétvége elég volt ahhoz, hogy Edina egy teljesen új lakásban ébredjen, a bútorai egy részével, és otthonosságot sugárzó berendezési tárgyaival.

Hullafáradt volt – a munka, a költözés, és a rendszeres kórházi látogatások felőrölték. Még volt egy napja a hosszú hétvégéből – amit persze tölthetett volna a lakás csinosításával, de inkább pihenéssel, alvással töltötte. Nem sokszor költözött, és még kevesebbszer érezte magát magányosnak – ilyen az, amikor valaki két évtizeden át egyetlen férfihoz tartozik – szokatlan volt neki most mindez. 

Miután felébredt a délutáni szunyókálásból, körülnézett a nappaliban, és a dupla ajtón keresztül megcsodálta a teraszon túl nyújtózkodó hangulatos kis parkot. Hihetetlen, hogy egy ilyen lakásba tudott költözni. Legalább ebben szerencséje volt, gondolta, majd összeszedte az új mikró papírdobozát és hungarocell hulladékát, és elhatározta, hogy megkeresi a szelektívet, hogy megszabaduljon a felesleges csomagolóanyagtól. 

Lassan lépegetett lefelé a lépcsőn, barátkozva az illatokkal-szagokkal, a színekkel és a hangokkal, amelyek között életének következő időszakát tölti. Még minden olyan idegen volt neki. Nem volt egy barátkozós típus, de mondjuk nem bánta volna, ha egy-két szomszédot megpillant – csak, hogy tudja, kikkel lakik egy házban. 

Ebben a pillanatban egy magas, borostás, jó vágású férfi jelent meg a lenti bejárati ajtóban. Olyan érzése volt, mintha már látta volna valahol, de Edinának nem volt ideje ezen töprengeni: gondolta, megkérdezi tőle, hol a szelektív hulladéktároló.

Egy jónapottal megtoldva meg is kérdezte a férfit, hol tudna megszabadulni a csomagolóanyagtól.

Itt – szólt kurtán a férfi, és egy lift melletti nagy ajtóra mutatott, majd mormogott egy viszlátot, és megindult a postaládák felé.

Edina letaglózva érezte magát. “Hát, nem egy kedves ember. Remélem, nem a szinten lakik.” – gondolta, miközben a villanykapcsolót kereste.

A papírtól és a hungarocelltől is megszabadult, majd megindult a lépcső felé. A lakáskulcs már a kezében volt, amikor észrevette a férfit, amint szintén a kulcsai után kutat. Elöntötte a melegség, csak még azt nem tudta, hogy ez jó vagy rossz: a nagyon helyes, de barátságtalan férfi pont a szomszédja! 

Hirtelen egymásra néztek, és elmosolyodtak.
– Szomszédok vagyunk! – szólaltak meg egyszerre, mintha ezer éve ismernék egymást, vagy, mintha gyakorolták volna a jelenetet.
– Dávid – dörmögte a férfi.
– Edina – válaszolt röviden a nő. De, mivel érezték, hogy ebben a beszélgetésben most nincs több, egy mosollyal és biccentéssel elköszöntek, és becsukták maguk után az ajtót. 

Edina szöszölt még egy kicsit a konyhában, majd videócsetelt Emesével. Gondolta, bemutatja az új otthonukat, és ez jó ötletnek is tűnt: Emese szokatlanul vidáman reagált, odavolt a kis szobájáért, és persze tetszett neki a lakás előtti park is. 
Elmesélte, mit evett aznap, és, hogy egy  másik lánnyal lesétált a kórház udvarára. Edina megígérte, hogy másnap, az orvosi konzultáció után bemegy hozzá. 

A beszélgetés jobb kedvre derítette: miután elköszönt Emesétől, még nagy lendülettel dolgozott két órát, aztán összekészítette Emese másnapi finomság-csomagját, pár ruhát és egy könyvet, amit vett neki, és eltette magát másnapra.

Az álmok azonban nem hoztak enyhülést. Tovább kísértették a gondolatok és kínozták a kételyek. Álmában ugyanis meg merte lépni, hogy feltöri Emese laptopját, hogy hátha abból kiderül, miért éheztette magát betegre a lánya.
De nem csak, hogy nem derült ki semmi, de még a lánya is megtudta, hogy kutakodott utána, és nagyon összevesztek. Ezt a nyomasztó álmot jelnek vette: valahogy máshogyan kell kiderítenie, hogy mi volt az a hógolyó, ami elindította a lavinát – Emese beteges fogyását. 

Reggel úgy ébredt, mint aki lefutott egy félmaratont egy kánikulai napon. Szédült, és sajgott mindene. De legalább megerősödött abban az elhatározásában, hogy a gyerek számítógépét békén kell hagynia. Más úton-módon kell kiderítenie, mi történt hónapokkal ezelőtt, ami így tönkre tette a gyerekét.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here