Elsárgulás- S. Jakab írása

És akkor magadhoz vettél

 
 

Puha ujjaid gerincemen jártak táncot.

Érintésed nyomán hideglelés,

Tekinteted után forró láz.

 

Akkora tudtuk, működik a kémia.

A levegőben apró foszfor felhők

Szikráztak köröttünk.

Újból hozzám értél, valahogy egészen máshogy.

 

Úgy tépted le csomagolásom

Mint kiéhezett oroszlán

A cafatos húst

Áldozata csontjairól.

 

Én kitárulkoztam neked.

Láttattam mindent, mi én vagyok.

Vakon bízva abban,

Ami csak a mesékben létezik.

 

És te faltál, habzsoltál,

Rágás nélkül nyeltél le.

Úgy ittad minden szavam,

Mintha csak életed múlna rajta.

 

De aztán az idő elillant.

Szerelmes tavaszból lett

Hűtlen télben vergődtünk.

Végeztél velem, meguntál.

 

Többé nem jöttél a könyvespolchoz,

Nem csókoltad le a port megfáradt testemről.

Egyetlen szamárfület sem simítottál el rajtam.

Hagytál megsárgulni.

 

Galád módon kihasználtál,

S mikor újat nyújtni nem tudtam

Lecseréltél, eldobtál, hátrahagytál.

Te önző!

 

Azóta borítóm megkopott,

Gerincem érintetlen.

Lassan tán elporladok,

S senki nem olvas újra.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here