És akkor magadhoz vettél
Puha ujjaid gerincemen jártak táncot.
Érintésed nyomán hideglelés,
Tekinteted után forró láz.
Akkora tudtuk, működik a kémia.
A levegőben apró foszfor felhők
Szikráztak köröttünk.
Újból hozzám értél, valahogy egészen máshogy.
Úgy tépted le csomagolásom
Mint kiéhezett oroszlán
A cafatos húst
Áldozata csontjairól.
Én kitárulkoztam neked.
Láttattam mindent, mi én vagyok.
Vakon bízva abban,
Ami csak a mesékben létezik.
És te faltál, habzsoltál,
Rágás nélkül nyeltél le.
Úgy ittad minden szavam,
Mintha csak életed múlna rajta.
De aztán az idő elillant.
Szerelmes tavaszból lett
Hűtlen télben vergődtünk.
Végeztél velem, meguntál.
Többé nem jöttél a könyvespolchoz,
Nem csókoltad le a port megfáradt testemről.
Egyetlen szamárfület sem simítottál el rajtam.
Hagytál megsárgulni.
Galád módon kihasználtál,
S mikor újat nyújtni nem tudtam
Lecseréltél, eldobtál, hátrahagytál.
Te önző!
Azóta borítóm megkopott,
Gerincem érintetlen.
Lassan tán elporladok,
S senki nem olvas újra.