Az est további részében bármilyen hihetetlen, nem történt semmi. Semmi olyan, ami történni szokott velem. Ettünk, mint minden más ember, és beszélgettünk. Megvolt a cipőm sarka, ha nem is a helyén, a pezsgő is, az épp a helyén, a gyomrunkban. Kezdtem ellazulni, és elhinni, hogy az élet szép, a pasi is, aki velem szemben ül, szóval nincs vész, elvégre férjhez megyek egy vadidegenhez.
Tíz óra is elmúlt, mire észbe kaptam, mert bevillant, hogy a kedves bébicsősz le fog engem gyilkolni, mert nem mentem haza, mire megígértem, de az is lehet, hogy szélnek ereszti a lányokat hamuban sült pogácsával, hogy érezzék, milyen, ha anyjuk nem törődik velük.
Finoman ásítozni kezdtem, de csak annyira, hogy még kedves maradjak, de B., a drága B. vette a lapot. Egyem a kis pofikáját. Vagy ne egyem, mert az kannibalizmus? Jó, abbahagyom, elég a tréfából.
A pincérek azt hiszem, szintén boldogok voltak, először is, mert busás borravalót kaptak, láttam, no meg azért is, mert eljöttünk. Lebaktattunk a hegyről, pontosabban én enyhén dülöngélve, no nem az alkohol miatt. A cipő tehet róla, ugye nem hittetek mást?!
A sofőr végignézett rajtam, és éreztem, hogy reménytelennek lát, ahogy becsukta utánam a kocsi ajtaját.
A sármos pasi, aki vacsorázni vitt, hazafelé keveset szólt hozzám, gondoltam, elfáradt, ezért nem nyaggattam. Talán az a telefon zavarta össze, amit fél órája kapott? Nem tudom. Minek mondtam volna neki ezután, hogy feleségként nem fogok ennyit hallgatni? Megriasztani nem érdemes, bár én sokkal riadtabb vagyok nála, ha bevallom magamnak.
Mit ad isten, a lakás még állt, a lányok aludtak, a kedvesnek nem mondható szomszédlány pedig nem fosztotta ki a hűtőt, így gyorsan elköszöntem tőle. Jut eszembe, Marcell nyomott az arcomra egy könnyű csókot, és utamra engedett. Nem egy lakodalmi előjáték, gondoltam vidáman. Mert senki ne higgye már, hogy percig is komolyan vettem a mai napot.
Másnap reggel valóban meglepetések sora várt. Azzal kezdődött, hogy még a régi helyemre szólt a bérletem. A HR-es közölte, hogy ne ugráljak, nem vagyok én kenguru, maradjak a fenekemen, jó ott nekem. Amikor megkérdeztem, mi a helyzet Marcell fiatalúr ötletével, megrántotta a vállát, és közölte, ahhoz nekem semmi közöm, de azért csak tudjak róla, hogy kár rá várnom, mert elutazott.
Ezt nem akartam elhinni. Már hogy utazhatott volna el, amikor be akart mutatni a szüleinek? Mi a fene történik itt, tettem fel a kérdést magamnak, és az járt a fejemben, hogy biztosan van valahol egy rejtett kamera, amely mögött pusztulásig röhög egy csapat ember.
A napom így pontosan ugyanolyan lett, mint máskor. Mariska néni, Pista bácsi, meg a méltóságos Virág asszony is hülye volt a vonal végén, ahogy számtalanszor eddig. Nem, az emberekben nem lehet megbízni. Az egyik olyan bútort vesz, amilyet nem is akart, a másik fordítva rakja össze, mert rosszul lát, a harmadik meg szeret telefonálgatni, ezért felhív engem és elmeséli, hogy a fia elhagyta a nejét, de van két unokája, akik biztosan az ördögtől vannak, mert még csillárról is leszedik a pókhálót, egy széken ugrálva, ha az ember nem néz oda. Ja, seprűnyéllel, hogy nyoma maradjon, ha netán összetörik a búra. Márpedig az a fránya búra megadja magát, elvégre a 60-as évekből felejtették itt.
Egy valaki azonban nem hívott. Igen, jól sejtik, épp ő nem. Gondoltam, talán mégse adja nősülésre a fejét, ezért írtam neki egy gyors üzenetet, amelyben megköszöntem a régi állásom, őt meg elküldtem messzire, hogy érezze jól magát a Szaharában víz nélkül. Válaszra nemigen számítottam, de délben a konyhában, ahol félig benn voltam már a hűtőben, és csak a hátsóm kis darabkája lógott ki, tanúja lettem egy gyors beszélgetésnek. Két ki tudja kicsoda, mondjuk úgy nő a fenti szintről, akiknek épp nálunk kellett kávét főznie, vihogva megtárgyalta, hogy van egy idióta nőcske a telefonosoknál, aki kivetette a hálóját Mr. B-re. Ők nem így hívtak, hangosan röhögve vén kurvának tituláltak, ugyanis Mr. Csodálatos B. alig múlt harminc a napokban, tehát én, az idióta nőcske nem lehetek más, csak kivénhedt pillangó, aki leszállna már fűre-fára. Ez a gizgazos hasonlat nem volt ínyemre, de még vártam, és inkább beleestem a hűtő alsó rekeszébe, mintsem kidugjam a fejem az előtt, hogy meghalljam: Marcellt elküldték, ha nem is melegebb éghajlatra, ahová én szántam, hanem épp ellenkezőleg: a messzi Lappföldre, a Mikuláshoz.
Szóval reggel, még mielőtt bármit is tehetett volna, apja ráparancsolt, hogy utazzék el, Finnországban várja Rudolf. Való igaz, hogy létezik ez a Rudolf, csak nem szarvas volt, hanem a cég egyik legnagyobb részvényese, és úgy nézett ki, hogy más felé kacsingat, ezért Marcellnek kell meggyőznie, hogy maradjon a mi, azaz Mr. B. vállalkozásában. Gondolom, ez létfontosságú lehet, legalább annyira, mint messze repíteni tőlem.
A két gágogó libaszörny még annyit jegyzett meg, hogy Rudolf lányát szánják neki, tehát nem jön vissza egyhamar.
Miután kimásztam a hidegből, elgondoltam, hogy milyen jó, hogy nem rendeltem meg az esküvői cuccom. Harminc alig múlt? Hát ez gáz. Szóval az egész egy nagy büdös kitaláció volt, és mindenki jól szórakozott rajtam?!
A két nőcske szépen elaraszolt, én meg nem gondoltam már semmire. Főleg nem arra, hogy mekkora hülye vagyok, hogy talán negyed percig reménykedtem a szerencsémben. Ilyen történet még az Isaura TV-n sincs, pedig oda aztán nem kell lámpással menni a nyálas romantikáért.
Az üzenetem addigra persze elment, ahogy Mr. B. meg az eszem is.
Kép forrása: Pinterest