Ahogy Fruzsi a magas, kopottas fal mellett bandukolt, arra gondolt, az intézet vajon megvédi-e a bent lévőket önmaguktól. Nincs olyan rács, börtön, ami erősebb lenne az emberi léleknél. De nagyobb rabság sem, mert ha valaki a lelkébe zár be valamit, akkor onnan már kivetni aligha tudja. Ha megpróbálja, gyakran elveszít mindent, amije csak volt.
Pedig ezeknek a lányoknak ott benn szinte semmijük sincs. Csak néhány tárgy, amihez foggal-körömmel ragaszkodnak, mert a fésű, a tusfürdő, egy notesz értékesebbé válik, mint a kinti világban a hit, a bizalom és a remény.
Nem akart Dénessel, a lelkésszel érkezni, mert útközben gondolkodni szeretett volna. Megtervezni, miről fog beszélgetni. Nem bánta volna, ha nincs benne egy hatalmas adag feszültség, mert kifelé nyugalmat akart sugározni. Senkinek sem hiányzott az ő belső vibrálása.
Nem először jött, de mindig csak a kórussal érkezett, vagy a háttérben hallgatta, ahogy a lelkész mesél a lányoknak isten végtelen szeretetéről. Legelső alkalommal a gyomra egészen kicsire zsugorodott a félelemtől. Megrettentette a kérdés, képes lesz-e elfogadni ezeket a lányokat. Úgy képzelte, látni fogja rajtuk a bűnt. Talán még a tekintetük is tükrözni fogja a vétküket. Ez utólag óriási ostobaságnak tűnt. Restellte magát, hiszen ő sem szent. De az az érzés, hogy különb náluk, eleinte elhatalmasodott rajta.
Mindez addig a pillanatig tartott, amíg leült közéjük. Hallgatta Dénest, aki a maga szenvedélyes módján úgy kínálta fel istent, mint megbocsájtást, hogy egyik lány sem merte megkérdezni, vajon hol volt isten, amikor nekik szükségük lett volna rá.
Leplezetlen kíváncsisággal figyelte arcukat és nem látott gúnyt vagy hitetlenséget. Mindegyik kapaszkodott valamibe, amit eddig nem nagyon kaptak meg. A szó vigaszt adó erejébe. Hogy idővel lehet más a világ. Ő, aki hívőnek vallotta magát, aki rendszeresen járt a katolikus gyülekezetbe, olykor megingott. Sötét estéken nem találta meg a fényt és hite is romos falként omlott össze. De ezek a lányok, ha percekre is, reményt kaptak.
Csak egy lány a huszonvalahányból nem ült közéjük. Mivel máshová nem mehetett, esetleg csak a kertbe, inkább behúzódott az ablakmélyedésbe és úgy tett, mintha semmi nem érdekelné. Az arca üres volt, szőke haja fénytelen, a szemei tompán verték vissza a kinti napsütést. Vékonyka volt, alig látszott 13-nak. Később, amikor érdeklődött róla, megtudta, hogy 16 múlt.
Most is rá gondolt. Arra, hogy megszelídíthetné. De ez álszent gondolat volt. Bele is pirult. Hát kicsoda ő, hogy neki, az idegennek megnyíljon? Mi a francot akar ő ezzel a szelídítési ötlettel? Nem angyalként érkezett, egyszerű segítőnek jelentkezett, erre rögtön lelkek megmentőjének a szerepében tetszeleg. Kinek akar hazudni?
A hosszú fal egy magas, tömör fémkapuban tört meg. Mint egy börtön, gondolta legelőször. Aztán elszégyellte magát a buta gondolatért. Ugyanis ez börtön volt, nem kell szépíteni. Ezek a lányok hónapokig, néha évekig maradnak itt és a kijárás csak szabályokkal történik.
Szinte egyszerre érkezett meg a fiatal lelkésszel. A véletlen… Dénes könnyű kis zakójában úgy festett, mint egy jól öltözött dzsentrifiú. A nyakában lógó kereszt volt az egyetlen, ami jelezte, hogy az egyház szolgálatában áll. Fából volt és nagyon réginek, megviseltnek tűnt. Illett hozzá.
Mosolygott, ahogy legtöbbször.
– Felkészültél? – kérdezte barátságosan. – Ma szükség lesz minden beszélőkédre vagy inkább arra, hogy hallgatni tudj.
Fruzsi elnevette magát. Jól tudta, hogy sokat beszél. Túl sokat, már-már a csacsogás szintjén, pedig szeretett volna okosnak, megfontolnak látszani a gyülekezetben. De a lelkész átlátott rajta. Ez kicsit bántotta.
– Visszafogom magam – mondta piros arccal.
– Nem akartalak megbántani, tudod, csak ezeknek a lányoknak arra van a legnagyobb szükségük, hogy kibeszélhessék magukat. Meg arra, hogy érezzék, van, aki figyel rájuk. Mi most Isten követei vagyunk, az a dolgunk, hogy reményt adjunk nekik.
Megértette. Bólintott. Nem tudta pontosan, mit jelent Isten követének lenni, de nem hangzott rosszul. Inkább ijesztőnek tűnt.
A beléptetés után végignézett a kerten. A tavaszi fényben olyan volt, mint egy meseország. Mindenütt hatalmas bokrok, virágtenger és szépen felújított lakóépületek. Nem volt nevelőintézet jellege. A bokrok tövében karcsú padok várakoztak. Legutóbb télen járt itt, akkor minden koszos, elhanyagolt, szomorú köpenyt viselt. Most pedig a látszat másik köntösbe bújtatta.
A főépület felé tartottak, ahol 15 lány várta őket. Érkezésük némi színt hozott a szürkeségbe. Nem feltétlenül Isten miatt várakoztak, hanem mert nem volt kedvük máshoz vagy unatkoztak. Ketten azonnal a lelkészhez léptek és olyan fesztelenül kezdtek el vele beszélgetni, mintha csak tegnap váltak volna el. Az idősebb, rutinosabb lányok sokkal merészebbek voltak, mint a kicsik, akik ha nem is megszeppentnek, inkább tanácstalannak látszottak. Dénest a konyha felé terelték, ahol azonnal kávéval kínálták.
Fruzsi hirtelen magára maradt. Próbált ismerős arcot keresni, de most egy sem volt köztük.
Az asztaloknál hárman nézegettek egy magazint. Ugyanúgy viháncoltak, mint a legtöbb kamasz. Nem lehetett tudni hány évesek. 14-17 között lehettek valahol. Őket választotta. A szíve kicsit erősebben dobogott, de azzal nyugtatta magát, hogy nem harapják le a fejét.
Az üres székre mutatva a szemével kérdezte, leülhet-e.
– Gyere, nem eszünk embert! – vihogott az egyik. Elszégyellte magát és gyorsan leült.
Egy pillanatig nem tudott megszólalni, de aztán összeszedte magát.
– Én sem – válaszolta. Erre azok hárman nevetésben törtek ki.
– Te olyan szent lány vagy? – nézett fel a vöröses hajú. – Az a jó kislány fajta.
– Szent lány? – Fruzsi elmosolyodott. – Nem eszem ostyát ebédre és utána nem iszom szentelt vizet, ha erre gondolsz.
A válasz tetszett nekik. Abbahagyták az újságlapozást. Mustrálgatták.
– Van férjed meg gyereked? – Az apró, dundika ezzel a direkt kérdéssel kapcsolódott be a társalgásba. Kis kerek szemeivel érdeklődést mímelt, de Fruzsi nem volt benne biztos, hogy valóban ezt akarja kérdezni.
– Nincs.
– Miért nincs? Már benne vagy a korban! – kiabált oda valaki a másik asztaltól. – Mire vársz?
Elpirult. Erre hogy lehet jó választ adni? Még önmagának sem sikerült, mit mondjon?
– Nem találtam senkit, akitől gyereket szeretnék.
Újabb nevetés következett.
– Nem kell azt találni, felcsinálnak gyorsan, ha hagyod! – jegyezte meg a vörös. – Igaz Pufika?
A dundi lány nem sértődött meg a megszólításon, hanem lelkesen bólogatott.
– Neked van már? – fordult döbbenten felé.
– Egy fiú, de már örökbe fogadták. Mit kezdtem volna vele? Egy vidéki család vitte el két hónaposan. Ide nem hozhattam. A Sanyi meg agyonvert volna, ha megtudja, hogy meg akarom tartani. Főleg, hogy nem is az övé volt.
Ezt egy szuszra közölte. Az arcán nem volt fájdalom, se megbánás. Érzelem nem ült a tekintetében. Azt tette, amit tennie kellett. Ennyi. Ezért sem jutalom, sem büntetés nem járt. Ezt sugallta minden mondata.
– Keressél te is magadnak valakit gyorsan, mert hamar megöregszel! Aztán meg bánni fogod – jegyezte meg a vörös főnök. Érezhető volt, hogy itt ő viszi a szót.
Fruzsi rádöbbent, milyen egyszerű igazságot mondott ki egy ismeretlen.
Harmincnégy éves volt. Bár azzal nyugtatta magát, hogy max. huszonnyolcnak látszik a szőke hajával, őzike-arcával. Ez nagyjából így is volt, bár a teste ezt nem tudta.
– Mesélj magadról, azért vagy itt nem? – förmedt rá hirtelen a harmadik a társaságból.
– Még a nevedet sem tudjuk. Én Barbi vagyok, Pufi az Pufi, a vörös meg Angéla. Te?
– Fruzsi vagyok, óvónő. Valaha énekesnőnek készültem, de nem volt elég bátorságom, hogy kiálljak a színpadra.
– Akkor jó hangod van, mi? Karácsonykor nem hallottalak, mert beteg voltam.
– Nem beteg voltál te, hanem megvert a mostohaapád! – szólt közbe valaki. Azok a lányok, akik távolabb ültek, mindent hallottak. Bele is dumáltak a tőlük független társalgásba.
– Jól van no, minek pofázol bele? – ordított rá azonnal a lábkörmét festegető csinos lányra. A másik kajánul vigyorgott, miközben azon bűvészkedett, nehogy a székre cseppenjen a lakk. A nyelvét picit kidugta az ajkai között.
– Istentől kaptam a hangom, nincs abban semmi különleges. Szeretek énekelni – mondta Fruzsi.
Nem akart magáról beszélni, nem azért jött. Mégis nyilvánvaló volt, hogy ezt nem kerülheti ki.
– Miért vert meg? – terelte a szót.
Barbi nem jött zavarba a kérdés hallatán. Már ezerszer feltették neki.
– Hát mert nem tudott elkapni a disznó. Igaz, hogy kitörte egy fogam, meg a csuklóm is kifordult, de a nagykést a combjában megérezte, az szentség. Megérdemelte. Az volt a szerencséje, hogy csak bal kézzel szúrtam.
Többen bólogattak körülötte. Mindenkinek megvolt a maga története és egyik sem azért volt itt, mert valaki szerette az élete során. Dénes sokszor mesélte, hogy ezeket a lányokat gyakran éheztették, verték és némelyiket rendszeresen erőszakolták. De ha mindezt megúszták volna, a rossz környék, ahol laktak, biztosan beszippantotta volna őket. Mindegyik kipróbálta már a drogot. Olyan is volt köztük, aki nem először várt ítéletre a nevelőintézetben.
– Akkor te már nem mész férjhez? – törte meg a csendet Pufi.
Fruzsi felsóhajtott. Igyekezett eltitkolni a gondolatait. Nem akart kitárulkozni. Nem ezért jött. Pusztán beszélgetni szeretett volna.
– Még nem tudom… – Válasza nem sok magabiztosságot sugallt.
– Vagy tán a lányokat szereted?
Újabb nevetés hangzott fel. Nem volt benne gúny.
– Csak még nem találkoztam a királyfimmal.
Ez a buta mondat, vajon hogy szaladt ki a száján? Érdekes módon a lányok nem nevették ki. Az egyik hümmögött valamit, de nem lehetett tudni, hogy morog vagy hülyének nézi. Még mielőtt kiderült volna, felállt és kiment az udvarra.
– Ő miért van itt? – bökött hirtelen a sarokban ülő szőke felé. Kezdettől fogva ő érdekelte a legjobban. Volt abban az egérke-lányban valami titokzatos.
– Mira a neve. Megölte a rokonát. De hagyd békén! Senkivel nem áll szóba amióta benn van. Egyszer nekiment az egyik nevelőtisztnek.
Fruzsi felállt. A lányok furán néztek rá. Ez idióta. Miért pont az a nyamvadék érdekli?
– Nem baj, ha itt hagylak most benneteket? Hátha neki nagyobb szüksége van társaságra.
A lányok megvonták a vállukat.
– Ahogy akarod! Mi szóltunk!– jegyezte meg a vörös.
Ezzel már el is indult a sutyorgás a háta mögött. Még hallotta, hogy nem márkás farmerját fikázzák.
A szőke pontosan tudta, hogy nem fogja őt békén hagyni. Megérezte. A lelkészt már elküldte a francba, most meg ez az ártatlanképű jön őt macerálni. Mindkettő hozza a drágalátos istenét. Mindkettő meg akarja győzni, hogy bánja meg, amit tett. Három hónapja mást se hall. Hogy akkor majd könnyebb lesz. Hogy az segít neki. Hogy majd isten megbocsájtja neki a gyilkosságot, hisz Káinnál is így volt.
Nagyon elege volt már az ájtatos szólamokból, a megbocsájtást szajkózó papokból, és azokból, akik a kinti világban nem tettek semmit, hogy ne kerülhessen ide.
Gyűlölte ezt a helyet, a lányokat, de még jobban az anyját, aki nem hitt neki, és hagyta, hogy itt rohadjon. Egy büdös ribanc volt, aki csak kipotyogtatta a gyerekeit és nem bánta, hogy a lelencházba vitték a szerencsétleneket. Ő vele maradhatott. Tudta, hogy legalább öt testvére van szerte az országban. Egyszer hatalmas pofont kapott az anyjától, amikor róluk kérdezett.
– Szaros kis porontyok! Örüljenek, hogy nem fojtottam vízbe őket – kiabálta heves gyűlölettel. – A te apádat szerettem. Azért nem szabadultam meg tőled. Bár ő sem volt más, mint egy rohadt strici.
Másfél éve egy szombat reggel az aprócska konyhájukban kávét csinált magának, amikor beállított az anyja testvére. Az hájas, büdös szájú Lajos, aki kocsilopásból élt. Épp nem ült. Akkor változott meg minden…
Felnézett, és amikor a tekintete találkozott Fruzsiéval, megrettent. Megérezte, hogy ez a lány belelát. A szeme olyan mély volt, mint a feneketlen tó és sötét, mint a halál után letakart tükör. Nyugtalan lett. A vendég megállt mellette halvány mosollyal az arcán. Ő is félt. Mindketten éreztek valami erős kapcsolódást a lelkeik közt, ami megriasztotta őket.
Mira olyan hirtelen pattant fel, hogy a másik hátrahőkölt.
– Hagyj békén! – kiáltott rá, mielőtt az bármit is mondhatott volna. – Te vagy maga az ördög!
Köhögve rohant ki az udvarra, mintha benn nem kapna levegőt. Kint térdre rogyott és hányni kezdett. A bokrok eltakarták, senki nem látta. Megrémült azon, amit váratlanul maga előtt látott.
A lány szeme anyjáéra emlékeztette. A nézése felhozott belőle egy elnyomott emléket.
Egyszer karácsonyosdit játszottak és fát állítottak. Egyetlen alkalommal volt fájuk a 16 éve alatt. Akkor megleste anyja lelkét. Meglátta, hogy igenis vágyik a családra, hiába tagadja. De az a pillanat is csak pillanat maradt. Lehet, hogy meg sem történt. De most váratlanul előtört.
Fruzsi valamit visszalopott neki abból az estéből, ami őt gyengévé tette. Pedig ő, aki megölte a nagybátyját, nem lehet gyenge. Ő, akit az anyja a gyilkosság után félholtra rugdosott, nem hagyhatja el magát. Nem lehet szánandó, kicsi és sírós, mert ő rossz. Fekete a lelke és a szíve helyén gödör van. És most ördögnek nevezte az ismeretlent, aki először az évek alatt jó szóval közeledett volna felé.
Hirtelen öklendezni kezdett. A reggeli egyben visszajött. Mintha az étel is szabadulni akart volna romlott testétől. Attól, amit megkívánt valaki, aki valóban az ördög volt.
Lajos azonnal elterült a földön, amikor a fejszével megcsapta. Hogy a fejsze aznap miért volt a tűzhelynek támasztva, soha nem derült ki. Semmi értelme nem volt, hogy valaki bevigye a konyhába. A tűzrevaló a kert végében várt aprításra. Kéznél volt, ő lecsapott vele. Már százszor meg akarta tenni, mert a nagybátyja 10 éves kora óta próbálkozott nála. 12 volt, amikor először sikerült neki megerőszakolnia. És utána jó párszor. A fejsze ott volt. Használnia kellett.
A nedves fűben térdelve, felkúszott torkában a rettenet. Azon a délelőttön megszűnt minden, ami Mira volt régebben.
Nem hallotta, ahogy Fruzsi megáll és letérdel mellé. Amikor elkezdte simogatni a fejét, már minden mindegy volt. Csak rázta a zokogás.
– Isten megbocsájt, akármit is tettél – mondta neki.
Mira ráemelte a tekintetét. Nézte a fura, fekete szempárt. Ez a lány az ő istenével soha, de soha nem értheti meg őt. A gyilkost talán csak másik gyilkos értheti meg.
fotó: Pinterest
