Gond van? Beszéljük meg!

Az utóbbi 10-15 év technikai forradalma alaposan visszavetette a beszélgetést, mint alapvető kommunikációt. Természetesen nem lehet mindent a telefonra fogni, de mindannyian tapasztalhattuk, hogy milyen mértékben rabolja el a figyelmünket.

A telefon előtti időkben is sokszor nehezen beszélgettek az emberek, és itt most nem a könnyű csevejre, csacsogásra vagy pletykára gondolok, inkább az érdemi, tartalmas beszélgetésre, a problémák megvitatására.

 
 

Ha most leszűkítem a kört, akkor ez pláne elmondható a párkapcsolatokra. Minden kapcsolat, legyen az hosszabb, rövidebb, átmeneti vagy tartós előbb-utóbb szembekerül megoldandó kérdésekkel. Minél tovább van, él együtt két ember, annál nagyobb szükség lenne átbeszélni a bennük fészkelő problémákat. Gondok mindig is voltak és lesznek, mert a különbözőségek, az együtt töltött idő minősége és az unalom is szüli őket. Azt gondolnánk józan paraszti ésszel, hogy ha valami bánt bennünket, akkor azt kimondva, megvitatva esetleg megjavíthatjuk. Természetesen mindenki megtapasztalta már, hogy a másik nem érti meg őt, nem azt hallja, amit mond neki. Ennek sok oka lehet.

Elsődlegesen fontos, hogy ki merjük mondani a gondjainkat, félelmeinket.

Már ez óriási szorongást jelent. Mit szól majd a másik? Vajon megsértődik-e? Meg fog érteni bennünket, ha képesek leszünk őszintén, indulatok nélkül kommunikálni? Jogunk van-e véleményt formálni és azt anélkül a másik tudtára adni, hogy hisztinek minősítse? Ha ezeket le tudjuk küzdeni és nem csípőből támadunk, szitkozódunk, és ítélkezünk azonmód, akkor sem mindegy, hogyan és kinek kommunikálunk.

Az adó nem mindig talál vevőre. Sőt egyre kevésbé. A másik lehet figyelmetlen, türelmetlen és háríthat azzal, hogy unja a nyavalygást, nem szeretne időt pocsékolni a beszélgetésre, mert már előzőleg millió alkalommal futottak zsákutcába. Ez hosszabb kapcsolatokban, a házasságok szürke mindennapjaiban gyakori jelenség. Egyes emberek nem tudnak, vagy nem akarnak beszélgetni az érzéseikről. Többek között azért, mert szemérmesek és nem akarják kimondani, ami gyötri őket. Vagy egyszerűen nem képesek szavakba önteni az őket emésztő problémákat. Életük során sokszor megtapasztalták, hogy süket fülekre találtak. Elhajtották őket, vagy simán torkukra forrasztották a szót.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a nők beszédesebbek, mint a férfiak. Gyakrabban merik kimondani az érzéseiket. A férfiak sokszor nem tudnak mit kezdeni ezekkel, mert érzelmi támadásnak élik meg, vagy egyszerűen fárasztják őket a problémák. Sokan úgy tartják, hogy a beszéd nem változtat semmin.

 

Gyerekként is úgy szocializáltak bennünket, hogy a kislányok sírhatnak, jajgathatnak, a kisfiúk meg tűrjenek összeszorított fogakkal, mert attól lesznek kemények.

Így, ezekkel a tapasztalatokkal nehéz leülni, és nyugodtan elmondani, hogy valamin változtatni szeretnénk, vagy csak kikívánkozik belőlünk egy-egy sérelem.

Ha mégis sor kerül a beszélgetésre, gyakran előfordul, hogy elbeszélünk egymás mellett. Tudatosan vagy kevésbé tudatosan, de nem akarjuk meghallani a másikat. Nem akarjuk beleélni magunkat a másik helyzetébe, mert az energiát igényel, mert könnyebb azt mondani, hogy nekünk se könnyű. Azonnal támadásnak vesszük a bírálatot, vagy meg sem halljuk, ha valaki kér tőlünk valamit.

A beszélgetések sok esetben azért is alakulnak rosszul, mert ugyanazokat a köröket futjuk. Ugyanazokba a csapdákba sétálunk bele és pillanatok alatt a másik sértegetésébe csap át a vita, pedig csak egy problémát kellett volna részletezni.

Manapság a beszélgetés a csavarhúzó lenne egy gépen, amin kilazult pár csavar, és esetleg egy-két mozdulattal a helyére tehetnénk. Ehelyett hagyjuk, hogy idővel szétessen az egész, mert képtelenek voltunk a kezünkbe szerszámot venni. Inkább kidobjuk, és újult erővel futunk neki egy másik kapcsolatnak, azaz veszünk egy új gépet. A 21. század nem kedvez a réginek, hiszen mindenből van másik, talán elsőre jobbnak tűnő, tetszetősebb. És ez ugyanígy igaz a kapcsolatokra és a házasságra is.

Mit nyerünk, ha beszélgetünk? Mi történik, ha mégis sikerül átbeszélni egy problémát?

Elsősorban időt, majd lehetőséget. Időt, amelyet közösen éltünk meg, és még akkor is szép lehet, ha már szürkül. Éveket, amelyeket a problémák rendezésével kaphatunk, mert nem bontunk fel egy házasságot azonnal, hiszen sok közös emlék, kaland és érzelem köt össze bennünket. És itt most nem beszélnék a gyerekekről, házról és egyéb ingóságról.

Az új, a változtatás lehetősége igen csábító. A problémák még nem léteznek, lehet új fényben tetszelegni. De ez is elmúlik… Minden helyzet egyszer régivé fonnyad. És akkor újat kell keresni? Igen, ezt is lehet. Sokszor nincs más út. Ám érdemes lenne végiggondolni, vajon tényleg megtettünk mindent önmagunkért és a kapcsolatért? Tanultunk belőle annyit, hogy később okosabban kezdjünk bele egy újba? Vajon teljes erőnkkel figyeltünk a másikra? Tudtunk-e önmagunk maradni az utolsó pillanatig?

A beszélgetés tisztító erejű. Kimondva máshogy látjuk önmagukat és a gondjainkat. Megérné megtanulni szavakba foglalni az érzéseinket és merni. Merni vállalni szavaink súlyát, higgadtan közölni és ezerszázalékosan figyelni a másikat, aki talán ugyanazt éli meg, amit mi, csak nem vesszük észre.

fotó: Pinterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here