Ritkán szoktam irigyelni valakit valamiért. Mindenkinek van egy csak számára követhető útja, amely hol felfelé visz, hol meg hagy zuhanni. Viszont azok, akik azt állítják, nem félnek a haláltól, számomra különlegesek. Mint, ha egy földönkívüli állítaná ezt.
Csak hallgatom, amint a kávé mellett, hogy egy barát elmeséli, a halál számára nem ijesztő. Annál inkább az odavezető út. Csak hümmögök és igyekszem bátornak mutatkozni. Mélyen csodálom a hitét és gyorsan tanulmányokba kapaszkodom, amelyek szerint van élet vagy bármi is a halál után.
Természetesen sokan olvastak már kutatásokat az élet utáni életről, vagy nevezzük másik létnek. Az átkelések, a találkozások a rég elhunytakkal, az alagút végi fény nem újdonság ma már. Elfogadottabb is, mint akár csak 20 éve. Mégis irigy vagyok a bátorságáért, a hitéért, amely megnyugvást ad.
Olykor nem kételkedem. Olykor reménykedem. Előfordul, hogy merek remélni. Aztán ez elillan.
Biztos a kor miatt is van mindez. 20-30 évesen halhatatlanok vagyunk. Friss, ropogós húsként pattanunk ki az ágyból és megmosolyogjuk azokat, akik panaszkodnak a hátfájásuk vagy a sajgó ízületeik miatt. Azt sem tudjuk, hogy vannak ízületeink, mert a gépezet olajozott, peregnek a napok és a terveink száma végtelen. Ha akad némi kis gikszer, gyorsan orvosolható.
Az első rémület akkor következik be, amikor valaki elmegy a barátaink vagy rokonaink közül. De még mindig van magyarázat, ez az élet rendje, meg ilyesmik, hiszen öregek, betegek és az élet nem végtelen. Igazán nagy tragédia akkor van, ha hozzánk hasonló korúakért nyúl ki a Halál keze. Igen, nagybetűvel, mert ez is jelzi bennem a félelmet és tiszteletet. Ha nem kíméli a közeli barátainkat, a fiatalabb rokonunkat, vajon bennünket meddig hagy itt a földi létben senyvedni?
Minden nap panaszkodunk, kesergünk és szidunk mindent és mindenkit. Csak azért tesszük, mert nincs bennünk rettegés a nemléttől. Ha fejet hajtanánk a tudat előtt, hogy eljön a mi elmenetelünk időpontja is, talán mások lennénk. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy tömény ijedelemben kellene várnunk a véget, de talán néhanapján nem lenne haszontalan úgy gondolni magunkra és másokra, hogy megszűnünk majd az évek során.
A nem lenni kifejezést nem értelmezi az agyunk. Arra, hogy mi volt a mostani létünk előtt, jótékony köd feszül. Jó is ez így.
Mégsem bánnánk, ha valaki azért csak visszajönne elmondani, mi is van odaát. Vajon hinnénk-e neki? Biztosan sokan próbálkoztak már jelekkel, csak a fal áttörhetetlen és szigetelt. Ahogy a hitünk is sokszor.
Tervezni, vágyni egy utazásra, eljutni a gyerek ballagására, magasabb pozícióba lépni, felásni a kertet, sütni ezeregy palacsintát nagyon hétköznapi. Mégis csodálatos. Nem értékeljük, mert természetes. Aztán valaki helyettünk úgy dönt, elég ennyi idő nekünk.
A folytatás máshol vár.
Ha hirtelen szűnik meg egy szív, akkor megrettenünk. A betegség bár szörnyű és szenvedésekkel teli, mindig hordozza magában a gyógyulást. Talán az utolsó pillanatig. Van időnk felkészülni vagy legalább a gondolatot érlelni, hogy akit az ágyon látunk, aki ott szenved csövek – és az infúzió-hálójában, egyszer talán menni fog.
Ám, ha a szív elégeli meg a dobogást, akkor minden elvész. A reggeli mosoly, amit nem adtunk, mert épp nyugtalanul aludtunk és idegesek vagyunk. Meghal az ölelés, mert az idő kirángatott bennünket a kocsiba, ahol csörgött a telefon és 200 üzenet várt bennünket. Egyik sem volt fontos. Elpusztulnak a másnapi tervek, nem lesz több isteni húsleves és a párunk tekintete sem ad már több biztatást.
Minden percben valaki útra kel egy másik világba. Mi csak sorba állunk, bár most nem tolakszunk. Ez a sor nem látható. Micsoda tökéletes terve ez nevezzük Istennek, Univerzumnak! Talán jó lenne még ma kedvesnek lenni, szeretni, meghallgatni a hozzánk szólót, segíteni, ha tehetjük és nevetni bosszantónak hitt semmiségeken.
Gyönyörűen süt a tavaszi nap… Még itt vagyunk. Még megjavíthatjuk az elomlott dolgokat, még kereshetjük a régen látott barátokat, csókot nyomhatunk kedvesünk nyakára, és a gyereket is kirángathatjuk a virtuális térből. Még van időnk…Percek, napok, évek? Válasz nincs. Élni kell. Jól. Jobban.
Kép forrása: Pinterest
