A hátsó terasz alsó lépcsőjén ülök és nem tudom eldönteni, hogy boldog vagyok-e vagy sem. Ez most nem is olyan kérdés, ami egyértelmű választ kíván, mégse hagy nyugton. Mondhatnám, hogy az vagyok, mert kerek az életem, de ez nem fedné az igazságot. A fentiek kibabráltak velem. Csúnyán. Mások erre azt mondanák, műbalhé, én azt mondom, oltári nagy csapda.
Jelen pillanatban pár hónap híján ötvenhárom éves leszek. Van egy lányom, aki nemrég ment férjhez, gyereket vár, szóval kötögetnem kellene, vagy megtanulni kuglófot sütni, ehelyett ábrándozom. Hogy miről? Nem az unokáról, nem is egy szép útról, mert utazni nagyon szeretek, hanem valakiről. Olyan emberről, aki levett a lábamról. Megharcolt értem, nem adta fel, kibírta, hogy leráztam, és letiltottam a közösségi oldalakon. Nem számított neki senki és semmi, más utakon talált rám, és meggyőzött, hogy a világ nem számít, mi igen.
Ülök a terasz alsó lépcsőjén, nézem a kövek közt kocogó hangyákat, a nap finoman égeti a bokám, amely nem karcsú már, és a combomon karfiolrózsák virulnak a nyáreleji naplementében. Csend van, telefonom lehalkítva, minden idilli, virágzik a hársfa, melynek illata bekúszik a bőröm alá. Jólesik a némaság, mert el akarok telni az élet minden örömével addig, amíg lehet. Szerelmes vagyok, és ezen senki és semmi nem változtathat. Szerelmes és bolond, de legfőképpen gyáva. Nem merem megvallani senkinek, hisz nem az én időm zajlik. Fél éven belül nagymama leszek, de nem viselkedem úgy, ahogy kellene. Túl sok a tűz bennem, túl sok a mehetnék, és a világot szeretném még két kézzel ölelni.
Szeretek valakit, aki szeret engem. És ez a valaki döbbenetesen fiatal hozzám képest. Pontosan annyi idős, mint a vejem, azaz harmincegy éves. Mit lehet erre mondani? Ekkora őrültséget kitalálni se könnyű. Dühítő, hogy miért alakult ez így, közben meg csodálatos, mert jól érzem magam. Nincs itt szó semmiféle anyakomplexusról, istenem, de rühellem még a szót is, hiszen fordított esetben legfeljebb somolyognak az emberek. Én, a vén tyúk, viszont megkapom, hogy fiatal répát akarok. Akart a franc, nem akartam én már semmilyent, elvoltam a magam kis világában, tettem a dolgom, jártam kirándulni, moziba és vásároltam annyi ruhát, amennyit a pénztárcám hagyott. Néhanapján randiztam is, de mindvégig hárítottam a komoly kapcsolatokat. Tizennyolc év házasság elég volt egy lusta önimádóval, aki nem bírta megmozdítani a fenekét, de azt hitte ő fújja a passzátszelet. Nem ő fújta, de úgy gondolom, erre azóta se jött rá. Boldog voltam, amikor megszabadultam tőle, és több semmitmondó találkozás és rövidebb kaland után bezárkóztam magányomba. Ekkor jött a képbe Attila. Rám talált és kitartó munkával igyekezett meggyőzni arról, hogy épelméjű, nem sorozatgyilkos, és van édesanyja, akivel kiváló a kapcsolata, nem engem akar a helyébe. Tagadhatatlanul tetszett nekem. Minden téren. Okos, intelligens, nyitott. Lelkes, kedves, érdeklődő. És harmincegy! Nem több, nem kevesebb, de mintha neonfényként világítana a homloka közepén. Heteken át próbált rávenni az ismerkedésre. Mire beadtam a derekam, tavasz lett a télből, és az első találka után azonnal el is menekültem. Megéreztem a bajt. A baj ebben az esetben azt jelentette, hogy képes lennék beleszeretni. Hogy lehet odalenni egy ilyen fiatal fiúért, kérdezte a barátnőm, az egyetlen, akit beavattam. Hisz gyerek. Nem az, de nem győzködtem. Érettebb volt, mint az összes pasi addigi életem során. Kit akartam meggyőzni? Egyik pillanatban az egész világot, a másikban senkit. Hiába mondtam nemet, csak szavakkal tettem, és talán ezt érezte meg bennem. Újra találkoztunk, és én szégyenkeztem miattunk. Szerencsére sötét volt már odakint, mert jólesett, hogy megfogta a kezem, bár fellélegeztem, hogy senki nem látja. Nem magam miatt, miatta. Megkérdeztem többször is, hogy miért én, de azt felelte, van bennem valami, amit eddig senki másban nem talált meg. Megfogalmazni nem tudja, és nem is akarja. Engem akar. Elővettem a személyim, amin pocsékul néztem ki, ahogy mindenki és az orra alá dugtam. Nevetett. És, kérdezte. Mit várok? Hogy hanyatt homlok elfut, és a sarokról integet vissza? Fogjam már fel, hogy kedvel engem. Higgyem el, hogy tetszem neki. Bólogattam és kinevettem.
Aztán két nappal később hajnalban arra ébredtem, hogy iszonyatos görcsök közt mozdulni is alig bírok. A telefonom a szoba másik végében volt a kisasztalon. Összegörnyedve, térden kúszva jutottam el érte, és nem tudtam, kit hívjak. A lányomat, aki vidéken él? A barátnőmet, aki külföldön van? A kollégáim közül valakit, aki talán fel se vette volna? Akkor megláttam Attila számát. A mentővel egyszerre érkezett, mert neki eszébe jutott hívni. Huszonöt perccel később már száguldottak is velem a kórházba. Másfél órával utána műtöttek is. A vakbelem olyan rondán perforálódott, hogy nem lehetett mást tenni.
Mire felébredtem reggel, ott volt mellettem minden, ami fontos lehet: bögre, evőeszköz, hálóing, fogkefe és egyebek. Nem értettem. A mellettem fekvő annyit mondott, a fiam járt itt, és üzente, jönni fog még. Attila. A harmincegy. Neki jutott eszébe, mi is kelhet egy kórházban. Hozott újságot, fájdalomcsillapítót és egy verseskötetet. Három napon át bent volt, amikor lehetett, beszélgetett velem, majd hazavitt, és ágyba fektetett. Megkérdezte, mit főzzön, és tanácstalan arcomat látva gyümölcslevest hozott pár órával később. A lányom aggódva esett be, és nagy hasával alig bírt más mozogni. Sajnáltam őt, közben meg örültem, hogy elkerülték egymást. Mindenre azt hazudtam, Linda hozta, főzte, pakolta. A levegőben azonban éreztem Attila illatát. Lehet, hogy képzelődtem, de ott volt a szobában, a konyhában és mindenhol. Vagy csak a gondolataimban. Minden este felugrott munka után. Segített sétálni, hiába mondtam, hogy járni már tudok. Filmet nézett velem, és felolvasott pár verset. Egyiket se ismertem, de elvarázsoltak a szavak.
Most itt állok, sebem már rég begyógyult, szívem tele, mint egy útszéli konténer, és nem tudom, mit kéne kiszórni belőle. Hogy vállaljam fel azt az embert, aki engem szemrebbenés nélkül? Hogyan mondjam el a gyerekemnek, hogy nem a nagymama szerep a legfontosabb most nekem? Majd az lesz, ha úgy alakul, ez számomra természetes, de most szeretek valakit, akit nem lenne szabad. Ez az ember egy jó ember. Egy fiatal srác, aki egyidős a lányom férjével. Linda irigykedik rám, de titkon bolondnak tart. Lehet-e őszinte mindenkor az ember a saját gyerekével? Fontos-e, hogy az legyen, ez jár a fejemben. Vagy hazudjak még sokáig, amíg nem lesz elég erőm bevallani? Miben reménykedjek? Hogy tartós lesz ez a kapcsolat, vagy épp az ellenkezőjében?
Hetek alatt fogytam majd nyolc kilót, és hiába látszik rajtam, a teher sokkal nagyobb, mint amit csak úgy le lehet tenni. Ha elmondom a lányomnak, nem biztos, hogy szóba áll velem. Hiába gondolja mindenki, hogy ha szeret, elfogadja. Hogy tehetné? Van más dolga, és különben is mit gondolna rólam? Szabad-e tönkre tennem egy fiú életét, mert pillanatnyilag abban a tévhitben ringatja magát, hogy szeret engem?
Itt van ez a jóképű, csupaszív ember. Megengedhetem-e magamnak, hogy boldog legyek vele?
A csend már-már ijesztő… A hangyák rendületlenül hordják a morzsákat a bolyba. Egy idegesítő légy dong a fejem körül, miközben letörlöm homlokomról az izzadtságot. A nyárfa ütemesen bólogat a feltámadó széltől, és én ebben a narancssárga áhítatban, amit a lemenő nap rajzol kényes ecsetvonásokkal, nem tudom eldönteni, szabad-e szeretni valakit, aki többet tett értem, mint mások az elmúlt évek során együttvéve.
Kép forrása: Pinterest
