Van-e csodásabb annál, ha a család nyaralni készül? (Van, de nem illik bevallani…) Apa tervez, anya pakol vagy fordítva, elvétve együtt. Olyan ez, mint a karácsonyfaállítás. Mindenki ért a fafaragáshoz, elméletben tudja a díszek és a füzérek helyét, de amikor nekiáll, már az is csoda, ha nem köt ki a balesetin.
Egy családnak sose elég nagy a kocsija. Nincs az a felszerelés, ruhamennyiség, amit be lehetne bepasszírozni, legfeljebb, ha nem vesznek levegőt a családtagok. Így nem vesznek.
Az anya fáradt, még előző nap is főzött, rántott húst sütött a zsemlékbe meg a hűtőtáskába, apa gyorsan bepakolja a dobozos söröket is, mert bár dalmát sör kiváló, drága a strandon. A legkisebb gyerek nyafog, hogy unatkozik, nem akar órákon át egyhelyben ülni, ugyanezt mondja a középső is, és addig nem nyughatnak, amíg nem telózhatnak. A nagyobbacskák utálják a kicsiket, a szülőket, az egész felhajtást, és a szülőket is, akik új helyre kényszerítik őket, pedig nekik jó a négy fal és a tablet. Egész nyáron nem vágynak másra, csak kajára, de azt is az ajtó alatt becsúsztatva.
Ha apa kreatív, és tele van tervekkel, napra pontosan megtervezi a programokat, és ideges, ha el akarnak térni tőle a többiek. Ha lusta, akkor nulla program, fürdőzés és telózás. Ha anya kreatív, kirándulni akar, érdeklik a városok, főzni viszont nem akar, hisz nyaralnak. Kivéve, ha megzsarolják, mondván, különben nem mennek többé sehová. Így dúl-fúl.
Mindenki feszült, mert a nagy ünnepeket leszámítva, amikor muszáj együtt lennie a családnak, és a boltok zárva vannak, nem töltöttek ennyi időt, mint a nyaralásra szánva. Ahányan vannak, annyifélét akarnak, és nincs olyan pillanata az elkövetkezőknek, amikor valaki nem duzzog.
A kicsi azért, mert nem játszik vele senki, vagy nem mennek állatkertbe. A nagyobbak unják a kicsit, és eszükben sincs kecskéket etetni egy unalmas állatparkban. A kamaszoknak tökéletesen mindegy mi van, úgyse jó.
És feltétlenül akad a családban valaki, aki otthon felejtett valami fontosat.
Ha elindul a kocsi, amelyhez nem jár utánfutó, pedig okvetlenül kellene, anya folyton beszél, irányít vagy azt kérdezgeti, jól vannak-e hátul. Még akkor is, ha néma csend van. Megállás nélkül etetné a társaságot, nehogy megromoljon a rántott hús. Apa a hangos dumától nem hallja a GPS-t, pedig szemüveggel nem látja jól a vacak kis képernyőt. Így nyeli a mérgét, de nem akar kiabálni, mert kiabál helyette, mögötte, mellette mindenki.
A kétszázadik ottvagyunkmár után lassan befut a család a balatoni nyaralóba vagy az Adriára, vagy a Tisza-tó mellé, és kezdetét veszi a kipakolás. Ezzel együtt elindul, az én nem csinálom, engem nem érdekel, én fáradt vagyok, unom az egészet – cunami. Mindenki forgatja a szemét, veszekszik, nyavalyog és utálja a nyaralást. De anya nem adja fel. Ő fotózza a családot, kicsikar itt-ott egy mosolyt, kiabál, ha valaki nem hajlandó közös fotóra, és azzal fenyegetőzik, hogy elássa a telefonokat, de apát is, ha továbbra is a meccset nézi, olimpia ide vagy oda.
Telnek a napok és valahogyan mégis elfogynak. Mindenki kagylót gyűjt, kavicsokat szed, netán sört iszik. Anya gondosan kenegeti magát, meg ne látszódjon a bikini pántja a 100-as faktorú krém alatt, hogy kolléganői ájultan mondogassák visszatértekor, de gyönyörű színe van és még gyönyörűbb családja. Látták a napi ezerkétszáz fotót! Majd eljön az utolsó nap is. Az apa egy-két kisebb kirohanás után némán hazavezet, és megfogadja, hogy soha többet nem vág neki. Mindegy, hogy mennyire szeretne úszni vagy pecázni. Megteheti az uszodában is, vagy a tónál a szomszéd faluban. Egyedül!
A gyerekek hosszú, nehéz órák múlva megkönnyebbülten és szélvészgyorsan bevágtatnak a szobájukba, és nyomkodják tovább a telójukat, csak a kicsi ordít, mert a kutya bekapta a tengerisünt, amit titkon hazacsempészett egy nejlonzacskóban.
Kép forrása: Pinterest
