Ezt a történetet nemrég hallottam. Annyira valós és döbbenetes, hogy sokáig gondolkoztam azon, megosszam-e az olvasókkal. Végül úgy döntöttem, elmesélem, és remélem, hogy a címben szereplő kérdésre sose érkezik válasz, és valahogy eltűnik még maga az érzés is, ami a feltételezéssel együtt.
Jöjjön Pisti, aki saját szavaival fogja elmondani, mi zajlik most az életében:
Hatvanhét vagyok, tehát nem mai csirke vagy mi. Javában forog a B oldal, és én nagyon félek a végétől. Rossz szó a félek. Rettegek. Élni akarok, mert tele vagyok erővel. Rég elváltam, van két gyerekem, három unokám, és tengernyi időm meg energiám. Három éve felregisztráltam egy társkeresőre, nem először, és megláttam egy nálam tíz évvel fiatalabb, széparcú, filigrán nőt. Épp az esetem volt. Szóba elegyedtünk, és nem is sokára sor került az első találkozóra, no meg a szexre. A kémia baromira működött köztünk már az első pillanatban. Talán még kicsit jobban is, mint ahogy én bírtam volna szusszal. Az elején még nagyon tetszett, hogy féltékeny, hogy istennek lát, hogy mindenben a kedvemet keresi, de én se voltam smucig vele. Persze, hogy vittem mindenfelé, jártunk sétálni, kirándulni és nyaralni is. Nem kell Dubaira gondolni, csak Máltán élnek a húgomék, oda látogattunk el többször is. Mindez lehetett volna ideális is, de Erzsi egyre inkább rám telepedett. Először azt kezdte sérelmezni, hogy más nőket nézek, ami nem volt igaz.
Ha beültünk valahová, akkor szerinte én szemeztem mindenkivel, aki élt és mozgott, pincérlánnyal meg okvetlenül. De mindez csak fokozódott, mert a repülőn, a strandon, és bárhol, ahová csak mentünk, úgy hitte, hogy én mindenkit fel akarok szedni titokban, és azok is engem. Győzködtem, magyaráztam, hogy nem. Ezért idővel a kávézókban a belső tereknek háttal ültem le, majd az ajtónak is, szóval mindennek. A strandon meg előre bámultam a vízre, és még véletlenül se néztem jobbra vagy balra. Azt nem tudtam kivédeni, hogy lássam a fürdőzőket. Ez se volt elég, meggyanúsított a testvérével, az összes szomszédjával, barátnőjével, akikkel szerinte csetelek, mert ugyanakkor vannak fent a messengeren, amikor én. Hiába volt minden vita, szakítás, letiltás, ő csak mondta, mondta a magáét, mert mindig talált egy kiskaput, amin elért. Időnként megsajnáltam, mert ő is magányos volt, ahogy én. A gyerekei elhanyagolták, rég elvált a férjétől, akit valaha ő csalt meg. Mégis rám vetítette az egészet. Rohadt csúnyán tudott velem beszélni, amikor felhívott, elmondott mindennek, majd fél óra múlva, mintha mi se történt volna, mesélt a munkahelyén történtekről.
Nem értettem őt, ahogy egy férfi se érti a nőket, de kezdett elegem lenni a folytonos számonkérésből. A barátaim mosolyogtak rajtam, amiért hagyom, hogy így bánjon velem. Nem kell azt hinni, hogy előttük visszafogta magát. Volt olyan, hogy nem hitte el, hol vagyok és át kellett adnom a telefont a kocsiban velem utazó unokámnak, hogy lenyugtassa. Hiába töltöttem fel a netre közös képeket, szerinte az csak figyelemelterelés volt. Még el is jegyeztem az első félév után, amikor még normális volt, de fejemhez vágta a gyűrűt pár hónappal később. Szakítottunk, kibékültünk, kiabáltunk, megint szakítottunk, és mindez egyre keményebben zajlott. Nekem erős fejfájásaim lettek, a szívem össze-vissza kalapált, de minden szétválás után megnyugodtam, mégse bírtuk egymás nélkül. Azt mondta a szomszédom, hogy ez a szerelem, de én megszállottságnak gondolom. Lassan 28 hónap van mögöttünk, de én már azt se tudom, mit akarok. Ő kiabál, cirkuszol, majd búbájosan kéri, hogy feküdjünk le. Két napig rendben van minden, majd kezdődik az egész elölről. Ja, azt nem mondtam, hogy nem élünk együtt, és van időm olykor feltöltődni.
Mindenki tudja róla, hogy olyan, mintha bekattant volna, ha rájön a hoppáré. Állítólag a munkahelyén is összeveszett pár kolléganőjével, mert azok flörtölnek velem. Hadd ne mondjam, sose láttam őket. Egyszer azt is kijelentette, hogy csak az övé lehetek, ő meg az enyém, mert ennek ez a rendje. Ettől elfogott a pánik, és két hétig a közelembe se engedtem. Ekkor mondta ki először a lányom, hogy a nő nem normális, és jobb lesz, ha végképp kidobom, különben még megöl. Láttunk már ilyet eleget és nemcsak a filmeken. Itt tartunk.
A balhék meg folytatódnak. Én megfogadom, hogy szóba se állok vele, de ahogy múlnak a napok és egyedül tengek-lengek, megint hiányozni kezd a viszonylag normális énje, és megint meghallgatom, hagyom, hogy behálózzon és megyek hozzá, hogy a nagyvárosban együtt mehessünk különböző programokra, ami itt a porfészekben, ahol élek, nem lehetséges.
Vajon képes lenne az életemre törni, ez nyugtalanít. Mi lesz, ha elborul az agya, és megmérgez? Mást nem nagyon tudok elképzelni, talán, hogy dühében leszúr. De olyan kis precíz, tiszta, biztosan nem szeretné összevérezni a kanapét vagy a padlót. Van félnivalóm, vagy csak bebeszélem magamnak? Nem tudom, de ha együtt vagyunk, már akkor se vagyok boldog, sőt időnként faképnél hagyom és hazajövök, mert az utcán rendez jelenetet.
Ahogy múlnak a napok, ismét megbocsátok, elfogadom, hogy baj van a fejében, és kezdődik minden elölről. Tudom, nem kell mondani, egy barom vagyok. Ám, hatvanhét évesen nem merek és akarok teljesen egyedül lenni, félek a magánytól, az ürességtől és a haláltól is. Mit tegyek?
Ennyi Pisti története. Hétköznapi és mégis ijesztő. Bizonyára nincs egyedül vele ezen a bolygón…
Kép forrása: Pinterest
