Képzelj el egy lehetetlenül idilli osztrák kis falut, ahonnan már csak a Milka tehén hiányzik. Tetszik? Jó, mert akkor irány Hallstatt!
Bevallom őszintén: épp az utazás előtt egy nappal voltam túl egy csinos kis ételmérgezésen – így kell 24 óra alatt lefogyni két kilót. Az út viszont már le volt szervezve, a párom barátai pedig már ott álltak a lakásunk ajtajában – úgyhogy nem volt mese, menni kellett. Nekünk annyiból úri dolgunk volt, hogy Sopronból indultunk Ausztria szívébe, így egy lusta délelőtt alatt bőven odaértünk ebbe a lehengerlően szép kis faluba.
A kilométerekkel együtt az unalmas síkvidéket is magunk mögött hagytuk: hatalmas, felhőkbe nyúló hegyek és olyan zöld legelők vártak ránk, hogy azt is hihettük volna: ez bizony photoshoppolt. Ausztria eddig nekem (is) csak Bécset jelentette, de az igazi vidék teljesen más. A völgyekben olyan 100-200 fős falvak bújnak meg, amik szinte csak az autentikus osztrák stílusban épültek. Az út mellett pedig mindenhol csengettyűs tehenek legelésznek.
Mi szeptemberben mentünk, a levegő hűvös és friss volt, szinte harapni lehetett, jóllehet a Nap viszont tűzött és égette a bőrünket. Maga Hallstatt számomra olyan volt, mint egy múzeum: alig hittem el, hogy egy ennyire idilli helyen emberek élnek. Mintha egy képeslapba csöppentem volna. A falunak egyébként nincs 1000 lakosa, de annál több látnivalója.
Először csorgó nyállal kigyönyörködtük magunkat a Disney-viskók közt, majd a csontház felé vettük az irányt. Kellemes meglepetésként ért, hogy magyar nyelvű tájékoztatót is kaptunk hozzá. Gyenge gyomrúaknak egyébként nem ajánlott a hely, ugyanis pár négyzetméteren belül több száz koponya néz vissza rád. Külön kulturális abszurdum, hogy ezek a koponyák festettek, rajtuk az elhunyt születési és halálozási idejével, meg néhány kedves kis dekorációval. Ezt nem valami furcsa rítus miatt lett szokássá, a hely szűke miatt már nem volt hely, ahová a falubeliek a halottaikat temethették volna.
Maga a falu természetesen tele van szuvenír boltokkal, van egy sejtésem, hogy mindenki a turizmusból él. Ami talán egy kissé kiábrándító volt, hogy ott is minden második utazó magyarul beszélt – gyakorlatilag tényleg mindenhol ott vagyunk. A turisták másik felét a minden foltot és pókot lefotózó japánok és kínaiak tették ki. Természetesen az önjelölt instagram-sztárok sem hiányozhattak a repertoárból, akik csak egy jó kép és becsekkolás erejéig maradtak.
Hallstatt tipikusan az a hely, hogy azt sem tudod, merre nézz. Mire úgy ahogy kibámultuk magunkat, megküzdöttünk a Salzberggel is (Sóhegy) – na jó, felvontattuk magunkat. Itt már érezhetően pár fokkal lehűlt a levegő, de a látvány kárpótolt minket: a hegy tetején üvegtáblára állva szemkápráztató látvány tárult elénk. Persze lehet, hogy csak én vagyok túlságosan alföldi gyerek.
Terveztük még, hogy elnézünk a közeli Five Fingers-hez is (ahonnan már olyan gyönyörű a kilátás, hogy elszégyelled magad, ha az otthon maradt kollégáidra gondolsz), de addigra már komolyan kezdett kiszállni belőlem az erő az előző napi hányássorozat miatt. Lefele menet még megcsapott egy kis hazai életérzés is, ahogy a hegyi étterem konyhájából hamisítatlan magyar káromkodás szűrődött ki.
Sajnos Hallstatt amilyen szép, olyan drága is, így inkább hazafele menet félúton egy apartmanban aludtunk. Azon már meg sem lepődtünk, hogy a tulaj magyar volt, egy kiadós alvás után pedig közösen megreggeliztünk a teraszon. Sima májkémes kenyeret majszoltunk, mellé viszont hatalmas, zöld lankák, végeláthatatlan mezők és békésen legelésző teheneken legeltettük mi is a szemünket. Zene helyett pedig hallgattuk, ahogy a szellő fújja a kis csengőt a nyakukban. Aztán belegondoltam, hogy valaki itt él, nem egy stresszes nagyvárosban, lerobbant épületek és omló vakolatok közt. Így is lehet.
