Képzeld el, hogy sétálsz az utcán, és egyszer csak szembe jön veled Angelina Jolie vagy Leonardo DiCaprio. Ha nem égeted be magad egy csajos sikoltozással, akkor is kihagy a szíved egy dobbanást.
Pedig a józan eszeddel tudod, hogy ők is csak emberek, átlagos szokásokkal – ugyanúgy mossa a fogát reggelente, mint te vagy én. Valamiért mégis más.
Bár a jelenség újkeletűnek tűnik, valójában messze nem az. A mai sztárimádat ugyanis meglepően hasonlít az ókori görögök többistenhitére. Zeusz, Héra, Afrodité bár istenek voltak, de emberi tulajdonságokkal bírtak (és szappanoperákat megszégyenítő drámai történeteket kreáltak alakjuk köré). Rajongtak a hősökért, gondoljunk csak a félig isten, félig ember Herkulesre. Távoli, mégis elérhető. Ismerős?
Éppen így helyezzük mi is egy „felsőbb szintre” a sztárokat. Az ok egészen egyszerű: a média által távolinak, elérhetetlennek tűnnek. Ehhez persze nagyban hozzájárul, hogy mindig tündökölnek, álomszép ruhákban pózolnak a vörös szőnyegen, és mesés vagyonra tettek szert. A celebimádat gyakorlatilag a kultúránk szerves részévé vált, ha akarod, sem tudod kikerülni a sztárhíreket. Egy fáradt nap végén nem a gazdasági cikkeket fogod olvasni, hanem buzgón rákattintasz egy Ariana Grandé-s „hírre”, pedig azt sem tudod, a csajt eszik-e vagy isszák.
Nem mellesleg sokszor építi az önbizalmunkat is. Mivel mindenki másokhoz hasonlítgatja magát (csak senki sem hajlandó beismerni), akaratlanul is mosolyra húzódik a szád, ha azt olvasod, hogy Britney Spears szakított a pasijával. Nem rosszindulatból, nem kárörvendésből, egyszerűen csak kapsz egy visszajelzést, hogy igen, nem én vagyok a világ legnagyobb vesztese.
Nyilván irigykedünk is rájuk. Kicsit olyan ez, mint mikor Marika néni meghallja, hogy a szomszéd lánya csak annyit költ ruhákra egy hónapban, mint amennyi neki a nyugdíja. Persze, hogy elszomorító. A bajt nem is ott érzed, hogy gazdagok, sokkal inkább azon csámcsogsz, hogy milyen szinten pazarolnak. Dühítő, mikor valaki egy nap úgy költ el egy éves fizudnak megfelelő összeget, hogy meg sem érzi.
Azért a gyűlölet mellé felnézünk rájuk, hiszen megküzdöttek a lehetetlennel. Az élet, valljuk be, elég nagy szívás tud lenni, kell valamiféle modernkori sikertörténet, amibe belefeledkezhetsz, vagy amiből erőt meríthetsz. Hiszen ők is lentről jöttek, a mekis pult mellől, valahogy mégis összehozták. Más kérdés egyébként, hogy valójában messzemenően túlmisztifikáljuk őket. Kedvenc színészeink gyakorlatilag túlfizetett alkalmazottak, a forgatások alatt nekik is van főnökük.
És persze az ő életük sokkal izgalmasabb, mint a mi kis szürke hétköznapjaink. Vannak olyan napok, amikor a szó szoros értelmében nem történik semmi – ilyenkor mindenkinek kell egy kis plusz izgalom, érdekesség. Az már senkit nem érdekel, hogy a sztárhírek fele éppúgy kitaláció, mint anno a görög istenek csodás mindennapjai – te csak gyorsan meg akarod kapni a híradagodat, és kész.
Gyerekkoromban édesanyám rendszeresen megvette a Szép Házak magazint. Sosem értettem, minek bújja, hiszen mi „csak” egy panellakásban laktunk, és amúgy sem tervezett semmiféle felújítást. Ma már tudom, hogy néha jó beleveszni egy csodás élet festői képébe -még ha az csak a képzeleted szüleménye is. Jólesik álmodozni egy szebb életről egy-két befizetetlen csekk mellett, mert a valóság nem tudja nekünk azt nyújtani, amit a fantáziánk.
Nincs is ezzel semmi baj, ha egészséges keretek között tartod a sztárimádatod. Nem szabad viszont abba a hibába esni, hogy túlzottan nyomon követed az életüket. Túl azon, hogy a fele hazugság, még pazarlod is a drága idődet. Azt pedig hadd ne kelljen ecsetelni, miért nem tesz jót az önbizalmadnak, ha a bérelt garzonlakásodban arról olvasol, hogy hányadik kocsiját vette meg Justin Bieber.
