Judit – Egy új kezdet?
Mondhatnám, hogy minden a régi, és mégsem. Telnek a napok, de érzem, hogy a feszültség megülte a kapcsolatunkat. Zsombort nem láttam három napja, azt mondja, nagyon sok a dolga, de ne aggódjak.
Eddig is sok dolga volt, de azért gyakrabban találkoztunk. Nem hányom a szemére, mert felesleges. Ha sok munkája van, akkor azért, ha nem mond igazat, akkor meg azért. Nem vagyok vitatkozós kedvemben, különben sem szoktam. A megalkuvás se asztalom, de nem pattogok feleslegesen. Attila azt mondaná rám, hogy simulékony akarok lenni és ez nem mindig jó. Való igaz, de mellette megtanultam, hogy a kikiabált vélemény sem vezet mindig célra.
Persze Zsombor anyjának sem válaszolok, a pénz a számlámon várakozik, ki tudja, mi lesz a sorsa. Fura, hogy ennyi pénzem van és mégsem. Mondhatnám simán, hogy elutazunk belőle és lesz csodás két hetünk valahol, de eszemben sincs hozzányúlni. Pedig az a nő megérdemelné, hogy kellemetlenkedjek vele. Ha mégis megtenném, pokolian érezném magam később.
Anita tegnap este váratlanul megkérdezte tőlem, hogy mi van a kollégámmal, aki itt volt. Próbált nagyon ravasznak tűnni, de ismerjük egymást. Ő is tudta, hogy rosszul csinálja, meg én is.
Kértem, üljön le és beszéljük ezt meg. Már húzta a száját, gondolom, csak lazáskodni akart, nem lelkizni.
Elmondtam neki, hogy Zsombor a barátom. Úgy tettem, mintha nem tudnék róla, hogy tudja. Láttam, hogy kikerekedik a szeme, de ez inkább a meglepetés erejétől volt. Nem hitte volna, hogy van bennem bátorság felvállalni.
– Nem túl fiatal hozzád? – kérdezte azonnal. Mi mást kérdezett volna? Csak ez a kérdés foglalkoztat mindenkit.
– Attól függ, honnan nézzük – válaszoltam minden higgadtságomat összeszedve.
– És honnan kellene nézni?
– Például onnan, hogy szeretjük egymást. És amikor két ember között ez kibontakozik, nem a kor az elsődleges. Vagy szerinted ennyire feltűnő köztünk a korkülönbség?
– Nem, anya, mert te jól nézel ki. Meg Zsombor sem fiatal már!
Ezen elröhögöm magam. Csak hallaná, hogy huszonkilenc évével öregnek látják! Azonnal kardjába dőlne.
– Kedves vagy, de persze, hogy fiatalabb nálam, tudjuk – válaszolom könnyedén. – Mégis úgy érzem, hogy új életet kell kezdenem.
– Ahogy apának?
– Pontosan.
– Ez azt jelenti, hogy lesz még testvérem?
Elhűlve nézek rá. Azt hiszem, a lányom nem szereti a féltestvérek gondolatát. Más gyerekek örülnek a tesónak, az enyém nem.
Felállok és közelebb lépek hozzá.
– Ettől nem kell tartanod – mondom könnyedén, de a szívem szakad meg. Nem szülhetek gyereket annak, akit szeretek, már nem lehet.
– Hogyhogy? – kérdi kíváncsian.
– Én nem akarok rajtad kívül mást. És tudod, a női test nem vállal végtelenségig egy babát.
Látom az arcán, hogy nem pontosan érti, mit akarok mondani, de nem kérdez semmit.
– Jó. Én nem bánom, csak ne legyél szomorú. Különben Zsombor jó fej, és ha nem akar az apám lenni, akkor nincs gáz.
– Abban biztos lehetsz, hogy nem akar apa helyébe lépni. Már van apukád, legfeljebb szeretne jóban lenni veled.
– Azt nem bánom. Úgyis nagyon elegem van már mindenkiből…
Mielőtt bármit is mondhatnék, felpattan és berohan a szobájába. Baj van a suliban, töprengek hangosan, de amikor bekopogok, csak annyit mond, ne most anya. Hiába kérlelem, elzárkózik. Ez felkavar. Valószínűleg a barátnőivel veszhetett össze. Ismerem ezeket a halálos összeveszéseket, jönnek-mennek. Mégis nyugtalan leszek.
Ekkor megcsörren a telefonom. Zsombor hív és találkozni akar fél órán belül. Nagyon fontos, mondja, érzem hangján az izgatottságot. Vajon mi történik még ezen a napon? Még nem sejtem, hogy hatalmas változások vannak készülőben.
Összekapom magam, felteszek egy szolid sminket, a hajam hagyom szabadon szállni. Rövid időn belül egy közeli kávézóban ülök, ahol szombat reggel lévén alig van forgalom. Azonnal észreveszem, ahogy leparkol, kiszáll és mosolyogva közeledik. A kirakatüvegen messziről megpillant.
Hihetetlen boldogság áramlik szét a testemben. Mondhatok bármit, csinálhatok bármit, szeretem őt teljes szívemből. Nemcsak fizikailag, hanem lelkemből is. Ahogy belép, a pultos lány szeme azonnal rászegeződik, és majdnem kibuggyan belőlem a nevetés leplezetlen csodálata láttán.
Még mindig megremeg a testem, ha megcsókol. Két kezével fogja meg az arcom és a fülembe súgja, hogy gyönyörű vagyok. Elpirulok, de mielőtt válaszolnék, az említett lányka ott terem és feljegyzi a rendelésünk. Remeg a keze, és nem bírja levenni a tekintetét jóképű pasimról. Én mintha ott se lennék.
Amikor magunkra hagy, Zsombor leteszi a kabátját a mellettünk lévő székre. V nyakú pulcsi van rajta, bordó, ami nagyon jól áll neki. Kezén elegáns fekete karkötő, farmerja tökéletesen mutat a fenekén, mint mindig. Eszméletlenül szexi.
– Kitaláltam valamit, hogy nyugtunk legyen – mondja izgatottan.
– Nyugtunk anyádtól?
– Igen, meg mindenkitől, aki esetleg beszólogatna.
– Kíváncsian hallgatlak. Nekem semmi nem jutott eszembe, abban bíztam, hátha lassan megoldódnak a dolgok maguktól.
– Sajnos nem… Főleg ami a szüleimet illeti. De… Tulajdonképpen engem is váratlanul ért, de elgondolkodtatott. Egy fantasztikus állásajánlatot kaptam Sopronban.
Ahogy az arcára nézek, látom örömét, de én nem örülök, hanem megrettenek.
– El akarsz menni? Elköltözöl? – kérdem kimérten.
– Judit! Ugye, tudod, hogy szeretlek? Ugye tisztában vagy vele, hogy nélküled nem mennék sehová? Felvetődött ez a lehetőség, beszéljük meg, ennyit kérek.
– Költözzünk Sopronba? Ez nem lenne egyfajta menekülés?
– Ha így nevezzük, akkor az. De ne tegyünk rá ilyen címkét! Mondjuk, hogy vár bennünket egy új élet egy új helyen. Gondolj csak bele! Senki nem ismerne! Neked is keresnénk új állást! Anitának meg biztos, hogy találunk jó sulit.
Hallgatok. Ez hatalmas lépés lenne ahhoz képest, hogy még nem is ismerik egymást, nekem is az új munkahely.
– Ez nem kis döntés…
– Tudom. Tisztában vagyok vele, de nem lehetetlen. És nagyjából fél évünk van, hogy kitaláljuk, hogyan tovább.
– Fél év?
– Igen. Csak május végén kellene ott kezdenem. Addig Anita befejezi a tanévet, te találhatsz másik állást és megszabadulunk anyám zaklatásától is. Mit szólsz hozzá?
Némán ülök és kibámulok a vizes aszfaltra. Május, Sopron és új élet. Vajon lehetséges ez? Van valóságalapja? Tényleg lehetünk boldogak máshol? Jobb lesz ott nekünk? Sopron nem a világvége, de legalább nem ugorhat be Zsombor anyja kedvére, amikor csak akar.
Tudom, hogy mindez álomszerű, meg nem is a legtökéletesebb megoldás, de talán nem elvetendő.
– Átgondolom – mondom végül. – Jó lehet, de…
– Tudom, hogy nagy dolgot kérek tőled. Tényleg sok szervezést igényel. Májusig azonban lesz időnk mindenre.
Igaza van. Nézem ragyogó szemét, kezét, amely az enyémet fogja, és csak akkor engedi el, amikor a felszolgáló megérkezik a kávéval.
– Te tényleg velem képzeled el az életed az ország másik végében? – teszem fel a nagy kérdést.
– Kivel mással? – ütközik meg. – Úgy gondolom, bebizonyosodott, hogy jól kijövünk egymással. Minden működik köztünk, a szex meg pláne. – Kacsint. – Nem akarom elviccelni. Egyszerűen tudom, hogy veled akarok élni és most erre zöld utat kaptunk egy vadonatúj helyen.
Belekortyolok a kávémba. Csendben hallgatom szép szavait. Én sem akarok mást. Még nem tudom, hogyan fogjuk megoldani az elkövetkező időket, de hogy együtt, az bizonyos. Nem akarok előre félni, rettegni a mi lesz majd későbbtől. Úgyse tudhatom előre. A félelem nem ölheti meg a jót már az elején. Hinnem kell és hinni is fogok a kettősünkben, sőt abban is, hogy tudunk hármasban élni. Anita dolga még kérdéses, de megoldjuk. Sikerülnie kell, hiszen Zsombor engem akar, én meg őt. A többi meg ebben a pillanatban nem fontos. A jövő mindkettőnk számára ismeretlen, formáljuk jóvá, gondolom a legvégén és beleborzongok, amikor Zsombor megcsókolja a tenyerem. Szeme tele reménnyel és várakozással.
Vége
Bónusz rész kedden
Előző rész
fotó: Pinterest
