Kedvesem

Ülök a köveken. Lábam a vízbe lógatom. A nap nem akar ma sütni, borongós az ég. Gyenge szél kergeti a korán lehulló leveleket. Azok menekülnek előle ebben az augusztusi őszben. Várok, mint már oly sokat. Tulajdonképpen mindig csak várok. A szerdákat és a szombatokat, az alkonyatot, azt, amikor jössz hozzám.

Terhes és nyugtalanító ez a várakozás, de azt hazudom, jól esik. Hazudok minden egyes percben, mert én vagyok a Kedves. Olyan nő vagyok, akinek a bőrében sokan vertek tanyát, mégis képesek leköpni, bele rúgni. A Kedves, a harmadik. Akitől egy háromszög kicsúcsosodik. Ismernek, kedvelnek, nem tudják, túl régóta hordok álarcot. Mosolygok, segítek, bátorítok, mégsem vagyok más, mint egy eltűntetett fény, egy kamrába zárt lángocska. Valaha láng voltam, most alig pislákolok, mert elvették tőlem az oxigént.

 
 

Á, ez sem igaz, én adtam oda mindent magamból, mert úgy hittem, csak így lehet szeretni.

Ha szeretsz, akkor eltűnsz egy végtelen mélységű tóban. Te már nem is vagy, csak hiszed, hogy visszakaphatod önmagad. Lehet lenn is úszni a mélyben, csak nem sokáig, mert egy idő után lehúz a feketeség. Sötétben élek, de mindig a fényről álmodom. Nem így terveztem valaha. A sok lázas álmodozás, barátnős beszélgetés egyik része sem szólt arról, hogy rejtegetni való, semmitmondó kis nő leszek, aki, ha kell, kéznél van. Amikor apám végigsimította az arcom, egyszer az életben, azt hittem, ez egyenlő a szeretettel. De ő sem látott meg, mert én azért jöttem e világra, hogy átlátszó legyek. Nem lehettem hercegnő, de háziasszony sem, aki a mosatlanok tengerében talál magának szabadidőt, hogy olvasson.

Kedves. Akivel a kedvét tölti valaki. Aki annyira érdekes, vicces, szórakoztató, hogy jó vele lenni. Aki csak ad, de nem vár el semmit, mert nem várhat.

A várakozás a legundorítóbb dolog a világon, mert csak rossz gondolatokat csempész az agyba, nem édesíti meg az időt. Hazugság, hogy édes dolog várni valakire. Nem az. Itt a parton nézve a fodrozódó szennyes vizet, azonnal megérti az ember, hogy a kavicsnak lenni halandó dolog. Én pedig a létem kicsinyke köveit apránként dobom a folyóba. Kedvem lenne kedvtelennek lenni, mocskot szórni a mocskos vízbe. Valószínűleg ezt is teszem minden nap.

Nézem az eldobott flakonokat, a használt zsebkendőket, és mindben tükörre ismerek. Pontosan ezek vagyok én is. Az én tükröm tisztátalan, törött és fénytelen. Mosolyomat nem színezi napsugár, mert túl régóta ülök a felhők mögött.

Kedvesen nem hódítok már idegeneket, mert tudom, nekem nem jut abból a figyelemből, amit másokra szórok. Aki a két végén égő gyertyába akar kapaszkodni, ne csodálkozzon azon, ha megégeti a kanóc.

A lábam kiázik a vízben. A várakozás hosszú, mint mindig. Lábujjamra fonódik egy arra kerengő foszlott zsineg. Nem rúgom le, hagyom, hogy ficánkoljon a sodrásban. Minden, ami él körülöttem, én vagyok tárgyakba merevedve. Nem lehetek igazán élő, mert takarásban vagyok. Az Élet nevű tragikomédia függönye mögül épp csak kikukucskálok, tapsot nem kapok. A betolakodót, a kibicet nem élteti senki. Produkciója szánalmas.

Feltámad a szél. A víztükör rángatózni kezd. A papír zsebkendő, a flakon útra kel. A zsineg kibogozódik, mert a víz az erősebb.

Én, a kedves, az órámra nézek. Másfél órája didergek. Vagy másfél éve? Már nem tudom. Nem szánom magam, mert még az is szánalmas lenne. Előveszem a tükröm, rajzolok egy selymes szájat magamnak és elhiszem, hogy jó lehetek még. Valaha, valakinek. Aztán lépések zaja hallik. Jön. Ő, aki, félig akar engem. Szemem átalakul, megtelik olcsó kis ragyogással, hogy hazudni tudja, boldog vagyok.

Felállok. Szerelmes vagyok. Kedves vagyok. Ragyogok. Halott vagyok.

fotó: Pinterest

 

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here