Na jó..bevallom nektek, nem is voltam olyan kicsi. Egészen pontosan 18 éves voltam, amikor beszippantott Budapest és elköszöntem szeretett Somogy megyétől, ahol egész addigi életem töltöttem. Felvettek az egyetemre, bekerültem a koliba, anyukámmal és apukámmal könnyes búcsút vettünk egymástól, majd otthagytak a bőröndömmel az új otthonomban. (Az az egy bőrönd egyébként 3 volt, mellé 5 dobozzal és 4 teli ikeás szatyorral. A szobatársam már nem is fért be az ajtón.) Lényeg a lényeg, hogy fogalmam sem volt mi merre van, miért vannak számok a buszokon és melyik aluljáró rejt metrót.
# Buszos kalandok
Az elsőt már említettem. Számok. Rendben.. 44-es busz…de hova? Néztem a megállótáblát, egyébként teljesen feleslegesen, mert az egész tele volt számokkal. Mielőtt valaki megkérdőjelezné a matematikai képességemet, azóta is jól teljesítek a matekos tárgyakból. Viszont nálunk vidéken három darab busz megy. Az egyik 06:15-kor, a másik 15:30kor, az utolsó pedig 17:30-kor. Ezért két percig biztosan nézegetnem kellett azt a táblát, mire rájöttem, hogy itt 6 percenként jár a busz, tehát a 12-es utáni sok-sok szám az mind busz. Nagy volt a boldogság. 
Egészen addig, amíg el nem kezdtem nyomogatni a busz hátsó ajtajának nyitógombját, de az ajtó csak nem nyílt, a busz pedig elment…nélkülem. A megállóban maradt kedves néni közölte velem, hogy vannak buszok, amiken kizárólag elől lehet felszállni. Hát, megvártam a következőt.
Nem sokkal később ért a következő felismerés, amikor este 11-kor a kerületnek egy olyan szegletéből kellett hazakecmeregnem, ahol még a madár sem jár. Mert hát azt gondolná az ember, hogy amerre a 144-es busz megy, majd arra is jön vissza. Ne gondoljatok ilyeneket! Nem arra fog visszajönni! Nem baj… körülnéztem arra is.
# Épületek
Korábban csak párszor voltam Pesten.
Egyébként itt következő pontként meg is jegyezném, hogy a pestiek nem szeretik, ha rövidítünk. A város neve Budapest.
Tehát ritkán jártam Budapesten, akkor is a családdal. Átutaztunk, vagy bementünk egy-egy boltba, megnéztük a Dunát, de egyébként ennyiben ki is merült. Már évek óta itt vagyok, és még mindig imádok nézelődni az utcákon. Megcsodálom a régi épületeket, villanypóznákat, szobrokat, meg úgy bármit igazából, ami érdekesnek tűnik. Itt mindig történik valami. 
Ennek az emberek kifejezetten örültek akkor, amikor a tömeg közepén fogtam magam és megálltam megnézni valamit. Szerintük pont az útban álltam, szerintem meg ott állok, ahol én akarok. 😀
Egyébként nem vagyok lázadó, igazából bárhova állok, annyian vannak, hogy mindenhol útban vagyok.
# Nem létező szavak
Odáig fajultak a dolgok, hogy a barátaim jegyzetelni kezdték a szavaim, amik szerintük nem léteztek. Szerintem meg jöjjenek el vidékre és akkor megérthetik, hogy a nézegelődök az egy teljesen létező magyar szó.
Ráadásul a funkciója is más, mint a nézelődök-nek. Ugyanis, ha bemegyek egy fura csecsebecsés boltba, ahonnan tudom, hogy üres kézzel fogok kijönni, mert tele van érdekes, ám haszontalan és irreálisan drága dolgokkal, NA ott is nézegelődök csak.
Végeredményben a nézegelődök az egy olyan létező szó, mint a futkozok, a cukorborsó és az elkéretőzni. 😀 Nehogy már pont a nézegelődöket ne ismernék itt a pestiek?
#Hadarás
Meglepve vettem tudomásul, hogy ha éppen sok papír van a kezemben, amit nem eladni akarok, azok az egyetemi jegyzeteim…bár végülis jó pénzért?!… Szóval, ebben az esetben az emberek menekülnek és elfordulnak tőlem. Teljesen általános dolog, amikor egy nő, az öt éves gyerekét húzva maga mögött menekül előlem az aluljáróban. Aznap lassan hadartam azt a bizonyos mondatomat, így futhattam utána, ameddig végig nem mondtam. Végül megállt és elárulta, hogy hol kell kimennem az aluljáróból, ha azt a buszmegállót keresem.
Sokat fejlődtem mióta itt élek… ezután az eset után megtanultam egy másodperc törtrésze alatt elhadarni az a mondatot, hogy: „Jó napot, elnézést nem, nem adok el semmit, nem is kérek semmit, csak szeretném megkérdezni, hogy ez a busz megy a keletibe??”
Végtelenségig tudnám sorolni, hiszen hiába élek évek óta ebben a csodás városban, múlt hét pénteken is képes voltam pár megállóval tovább menni, mire észrevettem, hogy tovább mentem. Hála az égnek a buszsofőrök imádnak rajtam nevetni, útba is igazítanak általában. Ebben az esetben már majdnem a garázsban voltam a busszal együtt. Szóval kalandos az élet itt a nagyvárosban és biztos vagyok benne, hogy soha nem fogok unatkozni.
Továbbra is futkozok majd a buszra, miközben a csodás épületek között nézegelődök és megpróbálom megjegyezni négy év után, hogy hol kell leszállnom a buszról, ami hazavisz és nem a garázsba.
Fotók: curisington.com gettyimages.com
