Ahogy megbillent a csatornafedél és zuhanni kezdett, István csak egy dologra gondolt. A kutyára, amit pillanatokkal előbb tett le az öléből. Már melege volt tőle, és azt akarta, hogy a kiskutya menjen már odébb egy kicsit. De az folyton visszamászott és belekucorodott a megszokott öl-ágyába.
Hathetesnél aligha lehetett több. Három hete találta az egyik kuka aljában. Csoda volt, hogy észrevette, mert a jószág nem adott ki hangot. Nem vinnyogott és nem is mozdult. Egészen kicsire kuporodva aludt és tűrte, hogy a szemét hulljon rá. Az külön szerencse volt, hogy senki nem repített rá üveget, mert az agyonüthette volna.
István úgy érezte, hogy a saját életét látja viszont abban a pillanatban. Minden szennyet kibírt, ami elárasztotta, de nem szólt. Oly módon tudott tűrni, ahogy a legostobább állat sem, mert még az is dühös lesz, ha bántják.
Ő nem lett. Ez a jámborság lett a veszte egész életében.
Felesége kisemmizte, és a gyerekekre hivatkozva vitte a lakást, az autót és azt a kis telket is, amit még István örökölt a nagyszüleitől. Ő hagyta. Abból a pénzből, ami neki jutott volna, nem tudott lakást venni. Az elején nem is bánta, mert képtelen lett volna önmagáról gondoskodni.
Naphosszat ült az utcán, és ha elaludt, gyakran arra ébredt, hogy eltűnt pár holmija. Egy idő után nem gyömöszölt már semmi kényelmetlent a feje alá, csakhogy mentse, inkább kirakta maga mellé. Ha valakinek jobban kell, vigye.
Neki semmi másra nem volt szüksége, csak arra, hogy éljen. Negyvennyolc éves volt akkor, de az utcán gyorsan öregedett. Négy évvel később, hosszú ősz szakállal hetvennek látszott. Mihelyt megszűnt a hideg, kinn aludt az utcán, a szállót nem bírta. Mindig ügyelt, hogy el ne kapják. Nem tette le a fejét, csak a könyökére támaszkodott.
Hajléktalannak lenni bűn lett az utóbbi években, és ő, aki addig becsületesen élt, hirtelen nap, mint nap vétkezett. Pontosan úgy következett be életének minden mozzanata, ahogy apja megjósolta. Ő nem lett jó semmire. Harmadik fiú volt a családban, nem volt becsülete. Az elsőé volt a dicsőség, a második a helyettese lett, ha netán valami történne az elsőszülöttel. A harmadik már feleslegesnek bizonyult.
Úgy született, hogy a bal lábfeje csonka volt. Hiányzott róla három ujj. Járni mégis megtanult, de a járása sosem lett szabályos. Az iskolában mindenki csonka Pistának hívta és úgy kezelte, mintha testi fogyatékossága az észbelit is befolyásolta volna.
Nem volt buta, még lusta sem, de örökösen bizonyítania kellett. Otthon azt, hogy az életben majd megállja a helyét, az iskolában meg, hogy nem lehet naponta megverni őt. Sokáig játszották a többiek vele a gáncsolósdit, és nem érdekelte őket, hogy egyszer betört az orra is. A tanító vagy nem látta vagy nem akart tudomást venni megaláztatásáról. Talán ez utóbbi, mert így nem keveredett konfliktusba, főleg nem a falu jegyzőjének a fiával, aki az iskola ásza volt. Mindenki félt tőle, a tanító is. Hatalmas ereje volt, és ezt gyakran meg is mutatta.
A kisebbeket pondrónak nézte, aki nem bujdosott el a közeléből, az bármikor pórul járhatott. Az orra is miatta tört be, ugyanis az a szemét a mosdóban várt rá.
Nem egyedül volt, hárman lesték meg az aznapi mulatságot. Szimplán bevette, hogy Editke hívja. Arra egyáltalán nem gondolt, hogy miért éppen a fiúmosdóban várná, a lényeg az volt, hogy hívta.
A lány volt a legnépszerűbb az osztályban. Gyönyörű fehér arcával, szőke hajával angyalnak látta. Még soha egy szót sem szólt hozzá, ezért a hívás felért a csodával. István életében a csoda talán még ritkábban jelent meg, mint az üstökös, amiről mindenki mesélt a faluban, pedig senki nem látta. Mégis azt hitték, hogy isten azért küldi hozzájuk, hogy megváltoztassa az életüket. A részeges Endre bá még azt is mondta, hogy látta, hogy valaki ül a fénycsóván, de kinevették. Ha nem lett volna folyton részeg, akkor sem láthatta volna, így meg kinevették újfent.
A mosdóba lépve óvatosan körbepillantott, de nem látott senkit. A következő lépésnél már megbotlott a jegyző fiának a lábában és kis híján térdre esett. Ehelyett a mosdó szélének csapódott.
– Nem tudsz vigyázni, te idióta? – kiáltott rá a fiú. A másik kettő élénk tekintettel figyelte a fejleményeket.
Hallotta a reccsenést, és azonnal ömleni kezdett orrából a vér. Látta, hogy tócsává terebélyesedik. A szürke fúga is kapott belőle, átszínesedett és úgy nézett ki, mint a karácsonyi piros szalag a fán.
Mindhárman nevettek rajta. Nem gúnyosan, inkább jóízűen, érezve, hogy terv bevált és ez örömmel töltötte el őket.
– Majd szólunk Editkének, hogy nézzen már rád, úgyse lát máskor egy ekkora barmot! – jegyezte meg az egyik. Ez még hangosabban röhögött a banda.
A tanító a hangjukra figyelt fel.
Fintorral az arcán, kötelességből megkérdezte, mi történt, de nem érdekelte a dolog. Tudta, a fiúk már csak ilyenek. A jegyző fia annyit mondott, látták, amint elesik, és valami furcsát kiáltott. Azon nevettek.
Megrántotta a vállát, és rászólt, hogy mosakodjon meg, mert mindjárt kezdődik az irodalomóra. A három fiú sietősen megkerülte, és kifutottak az udvarra.
Egyedül maradt. Amikor óvatosan megvizezte az arcát, akkor kezdett sírni. Az orra úgy lüktetett, mintha izzó parazsat dugtak volna fel benne. Csúnyán nézett ki, a koszos tükör sem szépítette meg. Töredezett széle sárgán leste a fiú kezének mozdulatát.
Nem rázkódott meg, amikor Pista felemelte öklét. Szét akarta zúzni, aztán nem tette. Leengedte karját és visszasántikált az osztályba.
Irodalomóra volt, és a János vitézt vették.
Kukorica Jancsi szerelmesen bámulta Iluskát, ahogy István leste Editkét. Még akkor is. De rá sose mosolygott az osztály legszebbje.
– A kutya – mondta halkan, de nem hallotta senki. Ugyanúgy nem hallotta meg, mint máskor sem, amikor segítségért kiáltott. Hangja mindig eltűnt valahol a légben és nem jutott el se istenhez, se emberhez.
Ha senki nem jár arra, akkor a kutya egyedül marad. Ha egyedül marad, vagy elviszi valaki, vagy éhen pusztul. Nem bírt megmozdulni, mert a bal lábára zuhant, és a vállát is szaggatta a fájdalom. Hogy lehet, hogy nem vette észre, hogy billeg a fedél? Egyáltalán miért kellett rálépnie? Négy éve élt az utcán, tudhatta, hogy könnyen éri baleset az embert.
Alkonyodott. A hűvös októberi szél már nem játszott örömmel a lehullott levelekkel. Felkapta őket és járda széléhez csapkodta, mintha csak bosszút akart volna állni a nyáron, amely elhagyta.
A férfi reszketett. Már nem tudta, hogy a fájdalomtól vagy a hidegtől. Ennél azonban rosszabb volt a kutya iránt érzett aggodalma.
Kicsike, ahogy hívta, satnyább volt a koránál, nem sikerült felhizlalnia, pedig gondosan kereste neki az ehető falatokat. Lehet, hogy beteg volt. Nem akart futkározni, csak őt őrizte, ő meg erőszakkal eltolta. Az egyetlen lénytől is szabadulni akart, aki szerette őt. Talán megérdemelte a zuhanást, már-már ez járt a fejében. A fizikai zuhanás most élete utolsója volt a többi után. Az önsajnálat azonban nem segít a nyomorulton, gondolta.
Kicsike feje váratlanul megjelent a csatornanyílásban. Épp befért a rosszul visszabillenő tető alatt. Aprót vakkantott. István elmosolyodott. Nincs baja.
– Jól vagyok – suttogta neki. – Ne aggódj értem, jól vagyok.
A kiskutya csaholni kezdett. Hallatszott hangján az izgalom. Aztán a gyenge ugatás is elcsitult. Megint csend lett. A férfi teste merevvé hűlt a hideg őszi estén. Ha fagyni fog, nem éli túl, állapította meg, talán akkor sem, ha nem fog.
Amikor meglátta a holdat, érezte, hogy valami nincs rendben. De ekkor már emberek gyűltek a csatorna köré, kiáltoztak, de ő nem hallott mást, mint a kutya gyenge vinnyogását, amivel hozzá kéredzkedett volna.
fotó: Pinterest
