Milánó. Zsuzsó egy hónapja volt Olaszország csodás városában, de szinte egy percet nem mosolygott ezalatt. Vendéglátói kedvesen bántak vele, de érezték, hogy nem kerülhetnek közel hozzá. Ellátta azokat a feladatokat, amelyekkel megbízták, de holtkórosként járta a várost. Nem találta a helyét, pedig amikor apja elhozta a telepakolt Zsigulival, egy pillanatra mindenkiben felcsillant a remény.
Milánót nem lehetett nem szeretni, nem csodálni, főleg tavasszal. A város ragyogott, messze nem volt olyan szürke, mint Mezőszék. Habár ő szülőhelyét se látta addig annak, amíg meg nem pillantotta a fényt ebben a csodálatos országban.
Giulia és Vittorio, akiket szigorúan a nevükön kellett szólítania, hatvan felett jártak, de mentalitásuk, mozgékonyságuk lekörözött volna jó néhány negyvenest is. Vittorio szívbeteg volt, de ezt sose emlegette, minden napot úgy élt meg, mintha élete legjobbja lett volna. Felesége csendes derűvel figyelte, és azért imádkozott, hogy sokáig megmaradjanak egymásnak. Zsuzsót mindketten végtelen kedvességgel vették körül, és nehezen barátkoztak meg a lány visszafogottságával. Az bántotta őket legjobban, hogy a magyar lány alig mosolyog. Giulia nem volt ostoba nő, tudta, hogy ilyen mély fájdalmat ebben a korban csak a szerelem okozhat.
Az első hónap eltelte után leültette a lányt a hátsó teraszra és egy pohár narancsokkal díszített limonádét tett elé.
– Azt hiszem, eleget vártunk! – mondta. – Ideje elmondanod, mi az a rettenetes, ami miatt hozzánk menekültél.
Zsuzsó zavarba jött. A kedves asszony, a hosszú, őszes hajával olyan volt egy madonna a régi festményeken. Arcán nem volt ránc, szeme alatt azonban karikák ültek.
– Jaj, Giulia, én nem is tudom, mit mondjak – válaszolta csendesen.
– Az igazat, kislányom! – mondta és megsimogatta a lány kezét. – Tudom én, hogy a szerelem gyötrelemmel jár, de a szívem szakad meg, ha rád nézek.
Zsuzsóban ekkor átszakadt a gát. Azonnal kibuggyant szeméből a könny, és csendes pityergés közepette elmesélt mindent. A kábítószeres akciót is.
Az asszony nem vágott közbe, nem tett fel felesleges kérdéseket. Csak bólogatott, majd megvárta, amíg a lány megnyugszik.
– Sejtettem, hogy nem egyszerű az ügy – jegyezte meg végül. – És azóta nem jelentkezett Iván? Nem is tudsz róla?
– Nem! – válaszolta a lány, miután kézfejével megtörölte a szemét. – Egy szót se hallottam róla. Még a barátnőim is hallgatnak.
– Tudja egyáltalán, hogy eljöttél?
– Tudnia kell. A mi városunkban nincsenek titkok.
– Susanna, biztos vagy benne, hogy szeret téged? Nem lehet, hogy el akar felejteni?
A lány szeme kikerekedett. Nem mintha nem gondolt volna erre, de ahogy valaki más kimondta helyette, jeges rémület töltötte el. El fogja felejteni? Mert ő egy olyan lány, akit csak úgy el lehet? Az együtt töltött pillanatok már elhalványodtak és nem maradt belőlük semmi, hisz az idő radírjával gondosan simára törölte az emlékek ablaküvegét?
– Nem tudom. Én úgy hiszem, hogy szeret, vagyis szeretett.
– Biztosan így van, hiszen ezt nem lehet nem érezni.
– Giulia, akkor miért nem keres? Miért nem üzen?
Az asszony felsóhajtott. A nap már magasan járt az égen, és neki eszébe jutott az a fiú, akivel Vittorio előtt szerették egymást. Mario nagyon jóképű srác volt, de az anyja nem hagyta élni. És ő az anyját választotta, mert ő nevelte fel, amikor egyedül maradtak. Nem tudott neki nemet mondani, mert Giulia, a falusi pék lánya nem volt jó parti. Sokkal gazdagabbat szánt a fiának. Vagy épp senkit, mert hiába jött utána valaki, azt is elmarta.
– Tudod, van az úgy, hogy az ember kivár. Meg akarja tapasztalni, milyen az élet a másik nélkül. Esélyt akar adni maguknak, vagy talán önmagának. De az is lehet, hogy neked. Nem tudom, nem ismerem, de ha szeret, nem fog elengedni.
– Ebben biztos vagy? – Zsuzsó arca felragyogott. Pedig nem mondtak neki igazán megnyugtatót. De végre beszélhetett róla, még akkor is, ha az olasszal hadilábon állt. Érteni sokkal jobban értett, mint ahogy össze tudta rakni a mondatokat.
– Boldog vagyok, hogy végre nevetni látlak! – állt fel az asszony. – Délután elmennék egy régiségkereskedésbe, ha van kedved, kísérj el! Úgyis mindig a könyveidet bújod, ideje lenne megismerned a várost.
Zsuzsó sose hitte, hogy az emberek ilyen csinosak és elegánsak tudnak lenni a hétköznapokban. Azt gondolta magáról eddig, hogy divatos, de itt szinte mindenki jobban öltözött volt nála. Amikor nekivágtak a délutáni sétának, sokáig zavartan vizsgálta önmagát, mert nem volt elégedett a piros szoknyájával és a fekete felsőjével, amiből kilátszott a válla. Giulia somolyogva méregette és megállapította, hogy más se hiányozna nekik, csakhogy valaki felfedezze ezt a szép lányt, aki a keleti blokkból jött és nincs tisztában azzal, mennyire gyönyörű. Manöken nem lehetne belőle, mert alacsony, de egy jó modellé simán válhatna. Lába formás, dereka meg ijesztően vékony. Ezeket azonban nem mondta ki. Jól esett látnia, hogy a lány nem hiú, nem kelleti magát, hanem végre jobb kedvű.
A belváros egyik kis utcájában, nem messze a dómtól helyezkedett el a Miracolo. A zegzugos utca legutolsó üzlete volt, és úgy nézett ki, mint egy mesebeli boszorkánybolt. A tulajdonosa azonban egy nagyon is mai nő volt, elegáns kosztümben, szigorú arccal. Amikor meglátta Giuliát, azonnal ellágyult.
– Nővérkém, azt hittem, már sose tolod erre a hátsódat! – kiáltott fel. – Mit kell tennem ahhoz, hogy ne felejtsd el, hogy van egy húgod?
Az említett hangosan felnevetett.
– Ne gyere ezzel, te szélhámos! – neki. – Tudod, hol lakunk, és te se gurulsz arra felénk, nem beszélve Tomassoról meg Pietroról.
– Na, hagyjuk, hagyuk, de légy szíves, mutass be ennek a szép lánynak! – fordult Zsuzsó felé, aki azonnal megállapította, hogy nála elegánsabb és mutatósabb hölgyet sose látott, pedig lehetett már vagy ötven éves.
– Ő a húgom, Maria! Ő pedig a vendégünk, aki segít nekünk és kicsit olaszul is tanul. Susanna Magyarországról.
– Ó! – kiáltott fel Maria. – Mamma mia, hogy neked milyen csinos pofikád van! Isten hozott minálunk!
Zsuzsó elvörösödött. Nem volt hozzászokva, hogy szembe dicsérjék. Otthon mindig azt hallotta, hogy a külső lényegtelen.
Maria kezét nyújtotta, és egy puszit is nyomott az arcára.
– Hát nem bájos, ahogy elpirult? – súgta nővérének. – Azt hiszem, bemutatlak a fiamnak is, mert olyan korú lehet, mint te, és nem leszel egyedül, ha felkarol téged. Két ilyen nyanya mellett, mint mi, egy húszéves még megpenészedik az unalomtól.
Választ sem várva, kiáltott egy nagyot.
Az üzletben szerencsére nem volt senki, akinek kisebb halláskárosodása lehetett volna kiáltása hallatán.
– Pietro! Gyere elő, szeretnék valakit bemutatni neked!
Egy fekete hajú, barna bőrű, tipikusan olasz srác kukkantott ki a függöny mögül, ami elzárta a boltot az irodától. Hullámos haja kócosan meredt ezerfelé.
– Anya, te mindig engem ugráltatsz! – mondta nevetve. – Aztán meg…
Ekkor pillantotta meg Zsuzsót.
– Ó, üdvözlöm, kisasszony! – hajolt meg régimódi udvariassággal, majd a világ legkékebb tekintetét emelte a lányra.
– Alain Delon! – szaladt ki óvatlanul Zsuzsó száján, és ezen mindhárman nevetni kezdtek.
– Nem megmondtam?! – fordult Maria fia felé. – De ő mindig rám rivall, hogy képzelődöm, pedig a vak is láthatja.
– Pietro vagyok, ennek a nagyszájú asszonynak a fia! – mondta a srác pimasz hangon. – Ne is hallgass rájuk!
– Zsuzsa vagyok, Magyarországról jöttem – hangzott a válasz.
– Aha, a lovak és gulyás hazájából? – A gulyás szót úgy ejtette ki, hogy alig lehetett érteni, de a lány tudta, hogy csakis arra gondolhat, mint mindenki, aki meghallja hazája nevét.
– Igen. Olyasmi – felelte.
– Maria, szeretnék megbeszélni veled valamit, meg körül is akarok nézni. Mit szólnál, ha a fiad egy kicsit segítene Susannának a várost felderíteni? – nézett Giulia a húgára tettetett igyekezettel.
– Úgyis ráér ez a lókötő! – jelentette ki az asszony. – Menjetek csak, jobb, ha nélkülünk, mert minden sarkon le kellene ülnünk kávézni, hogy palástoljuk a lábfájásunk.
Zsuzsó megint elpirult. Annyira átlátszó volt az egész terv, hogy azt se tudta, nevessen-e vagy haragudjon. Mielőtt azonban ezen gondolkodhatott volna, Pietro elkapta a karját, és már húzta is kifelé.
– Gyere, ne aggódj, nem rabollak el! – nevetett vidáman. – Ha nem ismered a várost, én leszek a legjobb idegenvezetőd, meglásd.
A dóm mögötti nap is elmosolyodott volna, ha tudott volna, ekkora magabiztosság hallatán. A lány nem szólt semmit, de hagyta, hogy a fiú megfogja a kezét és húzza maga után.
– Milánó a világ legszebb városa! Bízz bennem, megmutatom neked!
Azzal már túl is voltak a Miracolo utcáján, és befordultak a Melzo utcába. A lány hetek óta először érezte magát jobban. Nem tudta, hogy ez a délelőtti beszélgetésnek vagy új ismerősének volt köszönhető, de határozottan szebb lett a világ, ebben biztos volt.
Kép forrása: Pinterest
