Kilenc betű 39. rész – Otthon édes otthon!

"A vonatút lassú és zötyögős volt, hiába olvasta az Egymás szemébent, hiába falta a lapokat, nem akart múlni az idő. Mintha megállt volna a Balaton környékén, és Budapest nem szándékozott közelebb kerülni a lányhoz. Estefelé ért be e Keletibe és onnan még két óra volt az út Mezőszékre. Tudta, hogy várakozással, átszállással együtt valószínűleg este tíz is lesz, mire hazaér. Maga elé képzelte anyja arcát, meg a mamáét, akik biztosan el fognak ájulni, ha meghallják, hogy fordul a kulcs a zárban."

Hétfő reggel Milánó a legszebb arcát mutatta. Zsuzsó azonban nem törődött vele. Hallgatta a taxis szűnni nem akaró karattyolását, és arra gondolt, mindjárt otthon lesz. A mindjárt jó pár órát jelentett, de őt most nem érdekelte a zötykölődés a vonaton, a várakozás a határon. Már az a tudat felvillanyozta, hogy újra láthatja az ismerős házakat, a napsütötte köveket, és egész Mezőszéket, ahol felnőtt. Való igaz, hogy a honvágy mindent megszépít, ezt most megtapasztalta.

Természetesen nem mondhatta, hogy Olaszország nem volt rá különösebb hatással, hiszen kire ne lett volna. Olyan érzés volt számára Milánóban élni és dolgozni, mintha visszarepült volna az időben és a történelmi díszletek között egy másik világot fedezett volna fel. Az emberek kedvessége és lazasága elvarázsolta, mégis vágyott haza, a poros, nem túl modern kisvárosba, ahol szinte megállt az élet. Az a két hónap, amit kint töltött, nem változtatta meg, de sokat alakított az emberekhez való hozzáállásán. Sose volt barátságtalan, de az a fajta nyitottság és közvetlenség, amit ott tapasztalt, őt is meglepte. Már-már fura volt, hogy az emberek mennyire törődnek egymással, és az is, hogy milyen finoman adják egymás tudtára, hogy szeretik. Ezt érezte Giulia, de Pietro részéről is. A fiú sose volt rámenős, nem akart tőle semmit, legfeljebb húzta egy kicsit. Szemtelenségnek vagy pimaszságnak nyoma se volt a kettejük közti kommunikációban. Most mégis szó nélkül jött el, mert a fiú délután vidékre utazott, már telefonon se érte el. Emiatt volt benne némi szomorúság, de tudta, vissza fog jönni, és ha minden jól megy, el is hívja magukhoz, az öccse is biztosan örülni fog neki. A nagyi meg pláne, mert ő mindenkit szeret, akit Zsuzsó.

 
 

A vonatút lassú és zötyögős volt, hiába olvasta az Egymás szemébent, hiába falta a lapokat, nem akart múlni az idő. Mintha megállt volna a Balaton környékén, és Budapest nem szándékozott közelebb kerülni a lányhoz. Estefelé ért be e Keletibe és onnan még két óra volt az út Mezőszékre. Tudta, hogy várakozással, átszállással együtt valószínűleg este tíz is lesz, mire hazaér. Maga elé képzelte anyja arcát, meg a mamáét, akik biztosan el fognak ájulni, ha meghallják, hogy fordul a kulcs a zárban.

Másnap azonban kipihenten, csinosan ellibben majd a bárba és megkérdi Áront, merre van a bátyja, ideje beszélniük egymással. Ennyit fog mondani, nem többet, közben meg mosolyogni fog, mert ő már tudja, mit fog mondani Ivánnak, és ez Áronnak nem biztos, hogy kedvére lesz. Sose kedvelték egymást különösebben, bár nem sokat találkoztak. Hiába szerette Iván annyira az öccsét, Zsuzsó mindig ellenérzéssel viseltetett iránta. Volt benne valami, ami megriasztotta. Talán a mérhetetlen pénzéhsége taszította, nem tudta megmondani.

Igaza lett, mert a vonat szinte percre pontosan tízkor fékezett le a kisváros pályaudvarán. Már nem sokan kóvályogtak a váróteremben, sőt az egész hely kísértetiesen üres volt. Zsuzsó úgy érezte, leszakad a lába, és farkaséhes is volt, mert egy szikkadt szendvicsen kívül mást nem evett egész nap. Kis utazótáskája is húzta a vállát, de azért nekivágott a hazafelé vivő útnak. Egyetlen ismerőst se látott, aki felvehette volna, maradt a gyaloglás. Jó félórával később ért haza, és nem tudott csendben beosonni, hogy meglepje szüleit, mert a kutya hangos ugatással fogadta.

– A fene egyen meg, felébresztesz mindenkit – jött ki az apja mérgelődve. – Nem hallgatsz el mindjárt?! – Azzal a kapu felé pillantott, hogy meggyőződjön róla, megint hiába jött ki, de ekkor meglátta a lányát.

– Kislányom! – kiáltotta. – Miért nem szóltál, hogy jössz? Istenem, de jó, hogy itthon vagy!

Zsuzsó szeme tele szaladt könnyel. Otthon, édes otthon! Most jött csak rá, mennyire hiányoztak neki a szülei.

– Apuci! – borult a nyakába. – De jó itthon lenni!

Gyere, hozd a batyudat, és keltsük fel öreganyádat, odalesz az örömtől. – Azzal átkarolta a lánya vállát és vitte is befelé.

Másfél órás mesélés után, meg azután, hogy mindenki körbeszeretgette és beletömött egy tányér kolbászos paprikás krumplit, nyugovóra tért a ház. Az járt a lány fejében, hogy mennyire furcsa, hogy itthon van, és Iván nem is sejti, mennyire közel vannak egymáshoz. Biztosan még mindig azt gondolja, ő valahol mással kavar, ehelyett az ágyában a plafont bámulja, és semmit nem szeretne annyira, mint vele lenni.

Még hat sem volt, amikor felébredt. Az otthoni illatok, zajok nem hagyták nyugton. Hajnal volt még, de a nagyi már bundás kenyeret sütött. Érezte a semmihez se hasonlítható illatát. Elmosolyodott, és álmosan nyújtózva kikelt az ágyból.

– Mamika, el se hiszem, hogy már a konyhában szorgoskodsz! – mondta neki, ahogy kedvesen megölelte.

Az asszony végig mérte, és nem mondott mást, csak annyit, hogy ne legyen mohó, mert megégeti a nyelvét.

A lány felkacagott. Újra itthon, gondolta, ahol megint gyerek, és ahol jó érzés gyereknek lenni. A harmadik szeletnél, a mama nem bírta ki szó nélkül:

– Jó lenne, ha mértékkel ennél, mert a végén még gurítanunk kell téged!

– Jaj, ne mondj ilyeneket! Vagy szerinted kövér vagyok? – méltatlankodott teli szájjal, és a negyedik szelet után nyúlt.

Nem vagy, kincsem, de az leszel, ha így folytatod! Akkor az a fiatalember ki fog ábrándulni belőled!

Zsuzsó olyan hangosan kezdett nevetni, hogy még az udvaron is hallani lehetett.

Tudod, mama, nem bánom! Ha a kilóimat nem szereti, nem szeret engem sem – válaszolta neki.

– Nonono! Nem úgy van az. Ha már hazajöttél miatta, jó lenne, ha leesne az álla tőled!

A lány szája tátva maradt a csodálkozástól. Az olaj finoman lecsurgott az öklén, mire szalvéta után kapott.

– Honnan tudtad? Valaki pletykált rólam megint? – faggatta a kérdezőt óvatosan. Kicsi a város, meg szereti is, de azért volt egy kellemetlen tulajdonsága, ahogy minden kisvárosnak: a pletyka. És akit egyszer szárnyára kapott, azt sokáig el nem eresztette.

– Honnan tudom, jaj, te lány! Csak anyád hiszi, no meg apád, hogy miattuk képes vagy vonatra ülni váratlanul. A te korodban ez csak a szerelem miatt történhet meg.

– De tényleg hiányoztatok! – Hangzott a válasz.

– Persze, kétségem sincs, de azért azt is tudom, hogy nem beszélek hülyeségeket, igaz?

– Igaz. Te mindig megérzed a dolgokat! Képzeld, eljött értem Iván! De valamiért nem keresett meg. Valamit félre értett, és hazajött. Én most tisztázni akarok vele mindent. Az egész életünket.

– Ezt jól teszed! Ideje már, mert vagy szakítanotok kell rendesen, vagy vegyen el, nincs mit szórakozni ezzel.

– Na, majd ezt mondom neki, biztosan meg fog ijedni a szavaidtól! – mosolygott a lány, ahogy elképzelte Iván arcát, miközben választás elé állítja.

– Jól is teszed! Ezért mondom hát, hogy ne egyél annyit, hanem csípd ki magad, aztán adj neki! Hadd térjen már észre egyszer s mindenkorra. Anyádékat meg bízd rám, majd én megpuhítom őket, ha sínen lesztek.

Zsuzsó ellágyultan nézett nagyanyjára. Bölcs és határozott volt, mint mindig. Alig hagyta el a megyét egész életében, de többet tudott az emberekről, azok érzéseiről, mint leghíresebb fővárosi pszichológus. Ebben biztos volt.

Felállt, megtörölte a kezét egy kockás konyharuhában és úgy döntött, ma lesz az a nap, amikor végérvényesen kezébe veszi sorsának irányítását. Lezuhanyozott, kifestette magát, és felvette a vadonatúj zöld ruháját, ami kiemelte formás alakját és szép lábát. Előkereste bézs szandálját, belebújt, majd büszkén nézett farkasszemet önmagával.

Ma eldől minden, suttogta. Egy csepp félelem azért volt benne, de nem akart visszakozni. Ideje volt lépni, eddig csak egy helyben toporogtak.

Kilenc betű 40. rész – Szeretlek

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here