– Mi lenne az ára a tanításomnak? – kérdezte volna hosszú percek múlva, amikor visszajutott a szobába.
A idős asszony azonban nem volt egyedül. Kelletlenül beszélgetett egy „rajongójával”, aki megismerte. A szintén kilecedik X fel tartó lakó háromszor egymás után elmondta, hogy mindig felnézett rá, és olyan szeretett volna lenni, mint ő.
– Derékfájós és veseproblémákkal küzdő? – kérdezte pikírten, mire az ápoló elfordult, hogy elrejtse mosolyát.
Nem, Klára asszonynak már nem volt szüksége hízelgésre, nem vágyott senki csodálatára, így mindenképp megpróbálta lerázni a hívatlan látogatót, akitől nem szabadult egykönnyen. Kétségbeesetten pillantott Rékára, aki a vállát vonogatta. Nem volt joga kitessékelni senkit, így türelmesen támasztotta az ajtófélfát, és azon gondolkodott, milyen nagyszerű képet csinálhatna róluk, ha megengednék. Félbeszakítani mégse akarta a diskurzust, ezért intett, hogy visszajön később. Végül úgy elszaladt a délelőtt, hogy a terebélyes lombok takarásában észre se vették, hogy beborult. Gyors léptekkel érkezett meg a vihar, és a sötét felhők komor árnyékkal takarták be az otthont.
Amikor belépett, látta, hogy az asszony a karosszékben ülve, kifelé bámul. Úgy gondolta, nem zavarja, mindjárt rákezd az eső, bizonyára szereti nézni.
– Ne menjen el! – szólalt meg Klára. – Jöjjön ide a helyemre, de előbb vegye ki a fiókomból a sárga neszesszeremet. – Szó nélkül engedelmeskedett neki. A vajpuha, elegáns táska tele volt pipereholmival.
– Jöjjön csak, nem harapok! Tudja, engem már annyit sminkeltek, hogy eltanultam mindent. Megmutatom, hogyan hozza ki magából a legtöbbet. Rendben?
Réka bólintott.
– Szüksége lesz egy hidratáló krémre is úgy látom – hajolt fölé, amikor felállt és lenyomta maga helyett a karosszékbe. – Most eltekintünk tőle, de vennie kell. Minden smink akkor szép, ha illik viselőjéhez. Mindegy hány éves. Na, nézzük csak…A maga bőre érzékeny…Ahogy az enyém is…Ne, ne hunyja le a szemét, mert tanulnia kell, megértette?
– Figyelek. De még mindig nem mondta, mit kér érte cserébe? – Az első villám ekkor jelent meg az égen, és olyan dörgés követte, hogy beleremegtek az ablakok.
– Ezt az időt szeretem a legjobban…Egy villámlás alatt szeretnék elmenni – mondta Klára felsóhajtva.
– Nem felelt…- törte meg a váratlanul beálló csendet.
– Azt szeretném, ha a tudását felhasználná. Maga nem idevaló. Nyithatna egy üzletet, ahol kisminkelik az ügyetleneket.
Az ápoló hangosan felnevetett. Ilyen képtelenség még sose jutott eszébe. Elvégre ő is vendég lehetett volna ott bármikor.
– Ne nevessen! – szólt rá az asszony. – Ha megtanítom, nem lesz ügyetlen. És ne higgye, hogy mindez érdek nélkül való. Elmondom, mit kérek érte.
– De…
– Hallgasson és várjon! Nem kell mindig a dolgok elé sietni. Megértette?
Réka bólintott.
– Ha minden jól megy, hetek állnak a rendelkezésünkre. És ez jó. Arra szeretném, hogy ha majd elmegyek egy ilyen viharos napon, ön legyen az, aki széppé varázsol. A koporsóban olyan akarok lenni, mint, aki nem kilencven, hanem maximum hetven. Mit szól hozzá?
– Nem is tudom…
– Sejtettem, de tudni fog mindent. Ha készen leszek, ez lesz az ön belépője a másik világba. Most pedig lássunk munkához! – Azzal felvette a finom textúrájú alapozót, és egy puha szivaccsal beleütögette gondozója pórusaiba. Lassan, alaposan dolgozott, érezni lehetett, hogy ért hozzá. Réka eleinte feszengett, nem bírt feloldódni. Fél óra lett készen, közben egy szót se hangzott el a szobában.
Réka se törte össze a csend vékony flalát, így az egész szürreális kalanddá nemesült. Hagyta, hogy arca, tekintete átalakuljon, miközben érezte, hogy élete legfontosabb pillanatait éli át.
Szűzanyám! – nyögött fel, amikor a kezébe nyomták a tükröt, amelyben közelről is szemügyre vehette arcának minden részletét. Életében először szép volt. Vagy inkább különleges. Az eredmény messze túlhaladta elképzeléseit. Úgy nézett ki, mint egy csinos színésznő a negyvenes évekből
– Hogy teszik? – nézett rá Klára, de válasz nélkül is tudta. – Ugye, elhiszi nekem, hogy képes vagyok tanítani? Ha igen, akkor álljon be hozzám tanítványnak, és legyen olyan mester, aki képes utolsó útjára indítani egy halottat anélkül, hogy az emberek elborzadnának tőle…
– Az emberek? Ugyan kik? – szaladt ki a száján.
– Akik még élnek és emlékeznek rám. – Az asszony hangja nyugodt maradt, esze ágában sem volt kikérni magának a választ. Az ég felelt helyette, mert kétszer egymás után akkorát villámlott, hogy az egész szoba megtelt nappali fénnyel.
– Remélem, ha elmegyek, még ennél is nagyobb vihar lesz a városban. – Az ismeretlen találkára készülődő átszellemülten mosolygott. Réka beleborzongott ebbe a kívánságba.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
