Rozi nem hitette el magával, hogy újra kamasz lett, de az érzés nem hagyta nyugodni. Azt súgta neki, van élet a Föld bolygón számára is. Olyan, amilyenről eddig csak álmodott. Mást nem lehetett gondolni egy olyan helyen, ahol minden gyönyörű volt és várakozással teli. Nem beszélve a két pasiról, akik mintha folyton a kedvét keresték volna. Nem volt naiv, tudta, hogy működnek a dolgok. Walternek érdeke, hogy ne maradjon, Zorán meg biztosan kalandot akar, elvégre ma nagy divatja van az idősebb nőknek. Semmit nem kell belemagyarázni, ez csak egy szimpla trófeagyűjtő körút nála, se több, se kevesebb. Mindenesetre jó volt látni, ahogy odateszi magát. Ej ha, fiatalabb lennék, gondolta. Aztán eszébe jutottak a lányok, és míg a srác a kikötőben a hajó körül szorgoskodott, fel is hívta őket. Szépen sorjában, hogy ne mondhassák, valamelyiküket elhanyagolja. A két nagyobbik kissé erőltetett hangon örvendezett annak, hogy sugárzik minden ízében. Irigyek, gondolta, és nem akarta szépíteni a dolgot. Zita telefonjához hasonló hang ekkor a közelben, a parton is megszólalt érdekes módon, ami meglepte, de nem vette fel senki. Nem aggódott, ismerte a legkisebbet. Rendes lány, és a nővéreivel ellentétben van saját akarata, és kevésbé önző náluk.
Zorán intett, hogy lépjen a pallóra, amely felvezette a kicsinek nem nevezhető hajóra. A hófehér, szépen felújított hajócska lágyan ringatózott a kora reggeli szélben, és Rozi bár bizonytalanul, megtette az első lépést. A srác, a szép lebarnult karjával feléje nyúlt, és hagyta, hogy megkapaszkodjon benne.
– Nem egy luxushajó – mondta. – Még apám vette Tito idejében, de mi vigyáztunk rá az öcsémmel.
– Gyönyörű. Mint egy álom! – felelte neki. Még vitorlája is volt. A fiúra pillantott, és eszébe se jutott nem bízni benne. Azaz egy pillanatra megijedt, de nem attól, hogy kihajóznak, inkább a tenger látványa, a végtelenség ijesztette meg.
Dubrovnik még szunyókált, a turisták nem rohanták le, csak pár koránkelő ténfergett a parton. Ettől a város élhető jelleget öltött.
– Indulhatunk? – kérdezte Zorán. – Elviszlek egy olyan részre, ahol, ha szerencsénk van, delfineket is láthatunk.
– Komolyan? Nagyon örülnék! – És ezzel a mondattal kezdődött a nagy kaland. A tenger valótlanul kék és csendes volt, a part egyre távolodott.
– Hoztál fürdőruhát? – szólt a srác egy idő múlva. – Úszhatnánk egyet! Tudok egy eldugott öblöt, ahol ilyenkor senki se jár.
– Persze! Bár nem vagyok valami nagy úszó!
– Ne aggódj, vigyázok rád!
Ezt a mondatot ezer éve nem hallotta. Mindig ő vigyázott másokra, törődött fűvel-fával, de nem emlékezett arra, hogy mikor mondták neki, hogy rá akarnának vigyázni.
A csendes ringatózás a nyílt vízen, a srác közelsége, kedves viccelődése feloldotta összes szorongását. Rozi talán még soha nem volt ennyire nyugodt és szabad, mint azokban a percekben. Zorán mesélt az életéről, arról, hogy bátyja meghalt a délszláv háborúban, és az anyjuk kis híján beleőrült a fájdalomba. Őt csak azért nem vitték el, mert kicsi volt. De Dragan eltűnt, sose találták meg a holttestét.
– Nem akarlak ilyesmivel traktálni, inkább mesélj te a családodról! Mesélj arról, hogy mi vezetett ide, Dubrovnikba, hozzám! Hozzánk – javította ki gyorsan magát.
Rozi nem volt biztos benne, hogy el akar mesélni mindent, és kevés dolgot osztott meg. Amikor azonban a hajó aljából előkerült egy kosár, tele szendvicsekkel és jóféle vörösborral, megeredt a nyelve. A bor nem volt erős, mégis megcsapta a fejét, amitől a világ még szebb lett, ha egyáltalán lehet ezt mondani.
– Rozali! Te gyönyörű nő vagy! – nézett rá a fiú és átnyújtott egy tonhalas szendvicset. – Ez a specialitásom, úgy nézz rá!
– Mindenképp így teszek, mielőtt befalom! – kacagta el magát, és mielőtt beleharaphatott volna, Zorán átkarolta a derekát és szenvedélyesen megcsókolta. Eszébe se jutott megijedni vagy visszautasítani. A csókban erő és vágy volt, és neki semmi másra nem volt szüksége, csak arra, hogy érezze, kell valakinek. A bor is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ellenkezése még csírájában megszűnjön.
– Egész reggel erre gondoltam! – pirult el Zorán. – Kicsit tartottam attól, hogy mérgedben a tengerbe löksz, és aztán úszhatok a hajó után, de kockáztattam.
– Nem szándékozom vízbe ölni a kapitányt! – nevetett a nő. – Mielőtt azonban azt hinnéd, könnyűvérű vagyok, együnk, jó?
– Nem hiszek semmit. Vonzó vagy, és élvezem a társaságod! Már az első pillanatban ezt éreztem.
– Jut eszembe! Nem kell dolgoznod? Hogyhogy itt lehetsz?
– Ennyi szabadság nekem is jár! A pénz nem ad meg mindent, amitől a világ jobb hely lesz. Láthatod, hiszen te is eljöttél onnan, ahol a családod van.
– Igazad van! – Azzal lehuppantak a fedélzeten, és kellemes napsütésben, a felettük szálldogáló sirályok látványa alatt falatozni kezdtek. Rozinak a csók járt az eszében, és az, mennyire szívesen megismételné. Ő, aki egy visszafogott és konszolidált nőnek gondolta magát, legszívesebben leteperte volna Zoránt.
Hogy az ő fejében mi járt, nem lehetett tudni, de felállt és a horizontot kémlelve, felkiáltott.
– Ott, jobbra!
Rozi felpattant, és azonnal meglátta a delfinpárt. Épp egyszerre ugrottak fel és csapódtak a tengerbe, mintha mutatványt készítettek volna elő. Gyönyörűek és hatalmasak voltak.
– Istenem! Még soha ilyen szépet nem láttam! – suttogta. Zorán elmosolyodott, és finoman megcirókálta a karját.
– Lehet, hogy követni fognak bennünket az öbölig! Ne ijedj meg! Már sokszor találkoztam így velük! Közelre nem merészkednek, de ettől még figyelnek bennünket.
A delfinpár újra a levegőbe reppent, és úgy csapódott be, mintha eggyé akarnának válni a vízzel. Rozi csodálattal bámulta őket, miközben érezte, hogy nyakát puha, nem tolakodó csókok borítják el. Innom kell még, gondolta. Ez az érzés nem múlhat el túl gyorsan. Minden porcikája bizsergett a vágytól, de eldöntötte, mégse adja magát oly könnyen.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
