Rozi nem szívesen gondolt vissza az előző nap estéjére. A vacsora után nem sokkal rosszul lett, és az utcán kiadta magából, amit a gyomra nem bírt el. Hogy van-e kellemetlenebb, mint mások előtt hányni, annak bizonyára nem a Jóisten a megmondhatója, de hogy épp az a férfi legyen a tanúja, akinek ő bejön, vagy ha nem, csak képzelődik, akkor is az exfőnöke, már-már bizarr. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, de úgy csikart a hasa, hogy nem sok ideje volt a szégyennel törődni. Szép kis randi, gondolta. De lehet, hogy ez volt az égi jel, hogy fogja vissza kissé magát, mert nem kell reggel-este férfiak társaságában töltenie az időt, elvégre nem azért jött a városba. Alig múlt tizenegy, amikorra hazaért, és csak úgy tudta lerázni Waltert, aki ápolni akarta, hogy erélyesen megkérte, hogy menjen haza. Csak a filmekben működik az, ha valaki az ágyad mellett ül, miközben te a folyton feltörni készülő hányingereddel küszködsz, morogta magában. Képtelen volt rájönni, mit evett vagy ivott, ami ekkora mértékű tiltakozást váltott ki a gyomrában.
Feküdt az ágyán, és arra gondolt, millió dolga lesz az elkövetkező napokban. Szerencsére nem adta el az otthoni bútorai egy részét, talán lehozatja az ágyát, mert amin most aludt, mindennek volt nevezhető, csak kényelmesnek nem. Mégis fél órán belül elnyomta az álom, és csak reggel nyolckor ébredt arra, hogy odakint már hangosan nevetgélnek az emberek.
Pocsékul érezte magát, és amikor korogni kezdett a gyomra, legszívesebben világgá ment volna. Lezuhanyozott, háromszor megmosta a fogát egymás után, majd a kitárt ablak mellett üldögélve elkortyolgatta a három az egyben kávéját. Fokozatosan tért vissza belé az élet. Tükörképe nem ezt mutatta. Egy sápadt, megviselt arc nézett vissza rá, aki nem akarta megnézni a telefonját, mert azzal hivatalosan kezdetét vette volna a nap. Mégis előkotorta a táskája mélyéről, és már értette, miért nem jelzett éjszaka és reggel se. Felrakta a töltőre, és úgy döntött, sétálni indul, úgyis ki kell találnia, milyen ékszereket, dísztárgyakat szeretne a könyvesboltba.
Egy fehér lenvászon ruhát vett fel, amelynek derekán egy vastag öv volt. Még akkor vásárolta, amikor azt hitte, sose fog lefogyni, ezért most lötyögött rajta, de nem érdekelte. A város se kapkodta el az ébredést. Itt-ott seperték az utcát, két házzal arrébb helyi öregasszonyok trécseltek és bagóztak, ami kifejezetten üdítő látványnak tűnt. Legszívesebben ő is rágyújtott volna, de nem volt nála cigaretta, mert leszokott róla évekkel ezelőtt, most azonban szívesen elszívott volna egyet. A reggeli szellő átsuhant a sikátorokon, kiszippantotta az éjszaka álmosságát, és ahogy teltek a percek, Rozi furamód megéhezett. Emlékezett rá, hogy egyik reggel Ivo a közelben vett neki burekot, így sejtette, hogy előbb-utóbb belebotlik egy pékségbe. Kis nézelődés után meg is pillantotta a Mala feliratot, amelynek egy kifli volt a cégérén, amire egy borostyán tekeredett. Fura elgondolás, morfondírozott magában. A pékség ajtaján szalagfüggöny volt, amolyan régimódi, fából készült, mégis tetszett neki. Az illat, amit már az utcán is megcsapta az orrát, egyszerűen fenséges volt. A pult mögött egy vékony, középmagas lány állt háttal, és nem fordult meg azonnal a függöny surrogó hangjára.
– Jó napot! – mondta Rozi kissé türelmetlenül. – Egy sós perecet kérek!
A lány teste megfeszült, majd lassan, mint egy film, amelyben erősen gondolkozik a főhőse, kiegyenesedett a hajló test, amely Zitában végződött.
– Szervusz, anya! – köszönt olyan hangon, hogy nem lehetett eldönteni, zavarban van-e vagy szimplán elsüllyedne.
Rozi elsápadt. Nem képzelődött, ahogy előző nap sem. A legkisebb lánya állt előtte teljes életnagyságban.
– Te? – nézett rá, mint a harmadik teve Noéra. – Mi a fene történik itt?
– Itt dolgozom, épp ma kezdtem. – Zita arca pirosból fehérbe váltott, majd kezdte visszakapni az eredetit.
– Mit keresel Dubrovnikban? Kémkedni jöttél? Képes voltál utánam utazni, hogy megnézd, mit csinálok?
– Anya, megmagyarázom! – De mielőtt még bármit is magyarázhatott volna, bejött két asszony, utánuk meg egy csapat tizenéves, és elárasztották a boltot.
– Adom a perecet, és kijövök, ha elvonul a tömeg. Megvársz?
– Most nem akarok beszélgetni veled. Dolgozz! – kiáltotta Rozi tőle szokatlan ingerültséggel, és felkapva a pékárut, kiviharzott. Fizetni elfelejtett, de ez csak jóval később jutott az eszébe.
Mit képzel a lánya? Pontosabban a lányai. Biztosan nem Zita ötlete volt, hogy kémet küldjenek utána. Mit akarnak tőle? Mind a három felnőtt, és most eljött a legkisebb, hogy ellenőrizze, mit csinál. Ez a világ legnagyobb disznósága. Az viszont dühe ellenére nagyon tetszett neki, hogy munkába állt. Mielőtt azonban kitört volna belőle a jóságos anya, haragosan letört egy darabot a puha perecből és bekapta.
Erre a kellemetlen meglepetésre nem volt szüksége. Szabadságot és függetlenséget akart, de nem engedélyezték neki. Telefonja után nyúlt, hogy azonnal beolvasson Rékának, mert úgy gondolta, ő lehet az értelmi szerző, de a telefon töltőn maradt. Talán így volt a legjobb, mert nagyon csúnya mondatokat fogalmazott meg magában. A felháborodáson túl a szomorúság volt, ami leginkább eluralkodott rajta. Úgy döntött, nem megy haza, nem telefonál, de Zitával se beszél, inkább kimegy a kikötőbe, hallgatja a sirályokat, és eldönti, hogyan tovább.
A húszperces gyaloglás és a perec egyre inkább visszavarázsolta az életbe. Már messziről megpillantotta Zoránt, aki a hajója körül sertepertélt. Igen, a reggel nem a taxizás legeredményesebb időszaka, ezt már megtanulta. Eszébe jutott a szenvedélyes csók, amit váltott vele, és nem bírta ki, hogy ne arrafelé vezesse lépteit. A srác egy vödörrel a kezében lépett a partra, amikor meglátta, és azonnal fülig szaladt a szája. Basszus, örül nekem, gondolta Rozi. Ruhájába belekapott a szél, enyhén fellibbentette az alját, mire egész combja kivillant. Nem bánta, azt azonban igen, hogy smink nélkül indult el, ami egy bizonyos korban egyesek szerint már vétek. Zorán azonban feltűrt ingujjában, sötétkék halásznadrágjában mintha ilyen apróságokkal nem törődött volna. Megvárta, hogy Rozi egészen közel érjen és kedves puszival üdvözölte.
– Édes istenem, még ez is izgató! – futott át a nő agyán, és a maradék perecet gyorsan a táskája aljára süllyesztette.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
