„Mindannyiunk életében eljön az a nap, amikor döntenünk kell, hogy melyik utat választjuk. És ha már ráléptünk, többé nem érdemes azon gondolkozni, mi lett volna, ha máshogy döntünk. Abból kell a legtöbbet kihoznunk, amit választottunk. Sohasem fogjuk megtudni, milyen dolgokat tartogatott volna nekünk a sors a másik úton, még ha álmatlan éjszakákon néha eszünkbe is jut, hogy talán az lett volna a jobb. Valójában a tökéletesség csak bennünk létezik, mi döntjük el, mit tartunk tökéletesnek. Minden út máshová vezet, de csak a mi lépéseink segíthetnek megtalálni a boldog pillanatokat bármely úton.”
(Kilian Jornet)
Nem vagyunk tökéletesek, hiába hisszük sokszor. Nem vagyunk hibátlanok sem, ezt is tudjuk, bár szeretnénk magunkat eladni annak. Ennek érdekében hazudunk, hamis képekkel manipulálunk, és gyakran nem annak mutatjuk magunkat, akik vagyunk. Márpedig az ember, amióta világ a világ, önző, irigy, undok és felelőtlen, sokszor gyáva és hiú, de sok esetben gondoskodó, szeretettel teli, segítőkész és céltudatos. Szóval ezerfélék vagyunk tervekkel, vágyakkal gyerekkorból hozott jó és rossz tapasztalatokkal, érzelmi hiányokkal.
Hogy könnyű-e vagy nehéz szeretni valakit, nem azon múlik, hogy ki milyen. Attól függ, ki tud elfogadni bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. Ez az elfogadás komoly probléma egész életünk során. Abból fakad, amit sokszor tabuként kezelünk: vártak, akartak-e bennünket a szüleink? A későbbiek során tudták-e feltétel nélkül kimutatni a szeretetüket? Megfeleltünk-e az elvárásainknak anélkül, hogy bármit is tettünk volna? Hogyan viszonyultak hozzánk, ha nem úgy teljesítettünk, ahogy ők szerették volna? Mindezek együttesen magukban hordozzák a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunkat. Nagyon fontos tudnunk, hogy számít-e a véleményünk, a személyünk, vagy folyamatosan azt kaptuk, hogy nem vagyunk elég jók, szépek, okosak, tehetségesek. Később mindez óriási hatással van barátságainkra és a párválasztásainkra is. Ha folytonosan küzdünk magunkkal, soha nem fogjuk elhinni, hogy szerethetők vagyunk. Azt sem, hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. Azt mondogatjuk, hogy lehetetlen bennünket szeretni, hiszen tele vagyunk hibákkal. És ezeket a hibákat nem lehet orvosolni, vagy mi képtelenek vagyunk rá. Ez újabb kudarcot jelent.
Párkapcsolatainkban, ha netán jól működne is valami, megkeressük a számunkra ismerősen bántó szituációkat, és bebizonyítjuk, hogy valóban nem vagyunk elég ügyesek, figyelmesek, szépek és szerethetők. Ezek a dolgok azonban nem kőbevésettek, bár már azokat is ki lehet egy jobb vésővel kaparni. Kemény munkával, tudatosan, önmagunkat figyelve, segítséget kérve eljuthatunk addig a pontig, amíg megértjük, hogy nincs szükség a változásra. Nem azért, mert elértük létünk legmagasabbik fokát, azt, ahonnan már nem lehet fejlődni. Egyszerűen azért, mert lesz majd egy pont, ha jól dolgoztunk, ha képesek voltunk rá, ahol megérjük, mi mi vagyunk, és nem kell semmit tennünk azért, hogy mások kedvében járjunk. Nem kell lefogynunk, megfiatalodnunk, lemondanunk bolondosságunkról, vagy egyéb mások által negatívan véleményezett tulajdonságunkról, hogy szerethetők legyünk.
A szerelem, a valódi szerelem, kezdetben azért annyira magával ragadó, mert úgy érezzük, az a másik képes elfogadni bennünket. Nem akar megváltoztatni, és azt látjuk a szemében, hogy istenek lettünk. Amolyan földi félistenek, de nem számít, mert boldoggá tesz bennünket a tudat, hogy valóban azok lehetünk, akik vagyunk. Egyetlen buktatója van csak az egésznek: hogy a szerelem múlandó. A gyilkos megszokás lerántja a leplet rólunk, de még ekkor sem baj, ha nem vagyunk tökéletesek. Aki szeret, nemcsak szerelemmel, hanem elfogadással és türelemmel teszi. Ha meg nem így, akkor biztosak lehetünk benne, hogy már nem mi vagyunk életében a legkülönlegesebbek.
Nem, semmiképp nem kell megváltoznunk. Lehetünk akárkik, akármilyenek. Ha kellünk, akkor az ördög ruháját is magunkra ölthetjük. Abban az esetben, ha nem, akkor mindegy, hogy mi mennyit adunk, mennyire igyekszünk, és milyen biztosak vagyunk abban, hogy tökéletességünket senki nem überelheti. Fogja. Méghozzá olyan, akiről sose gondoltuk volna.
Egyetlen dologra kel törekednünk csak: legyünk azok, akik a tükörbe nézve nem egy idegent látnak. Tükörképünk legyen bár tökéletlen, de cseppet se homályos.
Kép forrása: Pinterest
