Nem, nem lehet. Évet lehet ismételni, szigorúan szülői kérésre. Hogy ismétlésre miért van szükség? Ennek számos oka van. Például, mert a gyerek nem volt iskolaérett, esetleg különböző részképesség zavarokkal küzd, vagy nem tud beilleszkedni, és nem képes feldolgozni a tananyagot.
Ma, Magyországon a hangoztató, elemző, betűfelismerő, szótagoló olvasás a legelterjedtebb. Elvileg ezzel a módszerrel minden gyerek képes megtanulni olvasni, a gyakorlat azonban mást mutat. Pát évtizeddel ezelőtt, amikor a gyerekek még sokat gyurmáztak, színeztek, használtak ollót, a finommotorikus képességeik jelentősen jobbak voltak, mint manapság. A mai gyerekek jó része nem tud labdázni, ugrókötelezni, és bármilyen hihetetlen, futni sem. Sok a rossz mozgású, elhízott, nehezen kúszó-mászó elsős, pontosan azért, amiért gondoljuk: nem csinálják. Nem szabad fára mászniuk, kint sarazniuk, bent festeniük, mert a ruha fontosabb lett, mint a játék. Ritkán küldik ki őket lehetőség szerint az udvarra, játszótérre, bicajozni se engedik, csak talpig szkafanderben, nehogy bajuk essen. A fára mászás abszolút tabu lett, mintha az ördögtől való lenne. Sokan állítják, hogy kevés a mászható fa. Ez megmosolyogtató állítás, mert a gyerek mindenre felmászik, nem keres kategóriákat.
Mivel nem festegetnek, nem segítenek a konyhában, nem gyúrnak tésztát, hiszen már nincs rá se idő, se igény, kiveszőben van a közös játék, az együtt töltött idő és nevetés élménye. Nem fejlődik a szókincs, elvétve használnak már a beszédben szólásokat, közmondásokat, alig marad szülő, aki mesél vagy mesét olvas, ezzel is óriási lemaradások keletkeznek. Van helyette nyugalom, ami egyet jelent a telefonnal és a tablettel, amelynek villogó fénye, millió információja nem késztet fantáziálásra, mozgásra meg pláne, így nem is teszi a gyerek. Viszont elvan órákig, sőt már csak virtuális világban él, és egyre nehezebben viseli, ha ki kell mozdulnia otthonról, ha programot szerveznek neki, ami szintén nem egyenlő a közösen töltött idővel.
Ma, amikor a fejlesztések korát éljük, ennél nagyobb varázsszó alig van, és súlyos ezreket ér az úgymond „zseniképzés”, elfelejtjük, hogy a gyereknek semmi másra nem lenne szüksége csak térre és időre. Időre a játékhoz, a fantáziálgatáshoz, az unalomhoz, és térre a futáshoz, labdázáshoz és szimplán a közös játékhoz, amit valaha bújócskának, körjátéknak vagy fogócskának hívtunk. Ma mindenkit angolul akarnak taníttatni háromévesen, de nem tud megszólalni kamaszként, nem építi a baráti kapcsolatait, még véletlenül se társasozik, mert fél veszíteni. Így nem fejlődik a tűrőképessége, nem él meg kudarcot, és képtelen örülni az újrakezdés lehetőségének.
Ha elsőre nem sikerül valami, tombol, sír, és nem akarja megpróbálni újra. Mielőtt azzal jönne valaki, hogy mindez általánosítás, igaza van. Az, de az általánosítás azt jelenti, hogy sokakra vonatkozik, és nem azt, hogy mindenkire.
Ezek után, ha egy gyerek hatévesen iskolába kerül, nagy bajban van. Addig nem igazán volt kezében ceruza, hegyező, nem látott papírt, és most arra kényszerítik, hogy egy ujja helyett, amit máskor használni szokott a laptopon, használja a kezét. Nem könnyű munka fogni a ceruzát, összpontosítani és a vonalak közé találni, miközben elvárják tőle, hogy viszonylag szép is legyen a munkája.
Ugyanez vonatkozik az olvasásra, ami kemény munka, sok gyakorlást igényel. Egy 25-28 fős osztályban nem kerül rá sor minden nap, és ha nem gyakorol otthon, az iskolai idő kevésnek bizonyul a fejlődéshez. Az elsős kezét fogni kell, nem szabad elengedni, mert nagyon nagy szüksége van irányításra, noszogatásra, és a rendszeres odafigyelésre. Higgyük el, az iskolatáska és a tolltartó kiválasztás után következik a java. A füzeteket, könyveket nem azért kell beborítani, mert a tanítónő kéri, hanem hogy sokáig szépek és tiszták maradjanak. Igenis nagyon fontos az esztétikára nevelés, és ehhez hozzátartozik az olvasható írás, a vonalzó használata, és nem utolsó sorban az ollóé is. Ha ezek nem kerülnek a gyerek kezébe a fejlődés során, nem várjunk csodákat. Az iskola nem gyár, ahol a bemenő alkatrészekből késztermék születik. Nagyon nagy jelentősége van annak, otthon mennyit foglalkoznak a gyerekkel. Nem az agyongyakorlás értendő ezalatt, hanem a már említett festegetés, gyurmázás, játékos számolgatás. Mindezt persze természetes módon, és nem úgy, hogy gyere, üljünk le, mert fejleszteni kell téged. A cipőkötés, a cipzárhasználat, az öltözködés is mind a mindennapi rutin része kell, hogy legyen. Ha ezek elmaradnak, a kudarcok sorát fogja megélni a gyerek.
Baj-e, ha ismétel a gyerek? Nem, ha tényleg segít neki. Fontos, hogy ne úgy tálaljuk, mint hatalmas kudarcot. A gyerek hisz a szüleinek, és ha azt látja, hogy új barátok között új esélyekkel indul, nem éli meg tragédiaként. A háta mögött se kell vesztesként említeni őt, mert tudni fogja.
Ha mégse sikerül teljesíteni a követelményeket, ha mégis botladozik a gyerek, nem dől össze a világ, ha újra elsős lesz. Egyes gyerekek még boldogok is, amiért előnybe kerülnek az újonnan érkezőkkel szemben. Fontos a felkészítés és a kellő felvezetés. Valljuk be, van a világon olyan felnőtt, akiről tudjuk, hányszor volt elsős? Elítéljük érte? Mondogatjuk netán, hogy ejnye, ejnye? Nem hiszem.
Egyszóval, nem baj az, ha a gyerek megerősödik tudásban és fizikailag is egyaránt.
Kép forrása: Pinterest
