Mi, nők valamit nagyon elrontottunk…

Egyik este Jane Austin Értelem és érzelem című filmjébe futottam bele. Természetesen századszorra is elvarázsolt. Nem a táj, nem a szerelem, hanem az emberek egymás közötti kommunikációja. Az a fajta hallgatni tudás, ami ma bosszantó. Az a finomság, tapintat, amit manapság egyszerűen ostobaságnak hívnánk. Tudom, hogy régmúlt sem volt aranyfényű és csodálatos, nagylány vagyok már, de ami most megy, az közelében sincs a jó modornak.

Másnap reggel egy ismeretlen férfi behívott egy csoportba. Nem tudott rólam semmit. A Facebook nevű étlapról szemezgetett és felkerültem a tálalóasztalára.  A csoport nem a horgolást jelentette, hanem a csoportos szexet.
Egy barátnőm mesélte, hogy mivel gyakran van fenn a messengeren, mert ott intézi a legtöbb dolgát, azt mondta rá valaki, hogy ez az ismerkedésmutatója egy bizonyos koron túl. És hát megpróbálkozott ő is, mert nagyon csinos a nő és próba szerencse.

 
 

Vajon mi nők, mit közvetítünk magunkról? Valóban ennyit?  

Azt tapasztalom, hogy az egyik legfontosabb dolog veszik ki belőlünk: a tartás. Másik ismerősöm elmesélte, hogy egy haverja szerint minden nő megkapható, és nagyon kevéssé kell igyekezni. Ha valaki mégis visszautasítja, akkor gyenge kihívásnak éli meg. A nők irtózatos erővel kapaszkodnak a férfiak után és eszük ágában sincs kéretni magukat. Azonnal benne vannak mindenben, mintha attól félnének, hogy lemaradnak valamiről.

A válás után a nők nagy része megtaposva önértékelésében, bizonyítani akar. Mindenkinek. Elsősorban a külvilágnak, a környezetnek és legvégül önmagának. Meg akarja mutatni, hogy kelendő a húspiacon. Olcsó, leértékelt áruvá teszi magát. Ezáltal a legtöbb férfi hirtelen azt veszi észre, hogy ölébe csöppen ajándékként. Semmit nem kell tennie. Még szavakkal sem kell igyekeznie, nemhogy tettekkel.  Nincs szó hódításról, kellemes találkozásról, ismerkedésről, túl sokan adják magukat túl könnyen.

Mi a jó ég lett velünk, nőkkel? Ennyire nem lehet kétségbeesetten kapaszkodni! A férfiak nem haltak ki, de mi teszünk róla, hogy ellustuljanak. És ez nem elég. Oly mértékben kiszolgáljuk őket, lessük minden gondolatukat, adjunk a testünket-lelkünket, hogy egyszeriben tucatáruvá válunk.

A boltokban legalulra teszik a legolcsóbb árut, de nem azért, mert rosszabb, mint a márkával ellátott. Oda ritkán hajol le az ember. Gyanúsabban méregeti. Mi pontosan ezt tesszük női mivoltunkkal.

Nem arra gondolok, hogy hónapokon át tartó dadogós udvarlás után jussunk el a kézfogásig. De legyen már bennünk annyi méltóság, hogy nem hagyjuk, hogy értékeink veszendőbe menjenek!

Nem leszünk fontosak, különlegesek, ha nem tartjuk magunkat annak. A kétségbeesés, a túlzott ragaszkodás mindig is ijesztő. Nincs az a férfi, akit ilyen feltételek mellett meg tudnánk tartani hosszú távon.

Marad a jó öreg szex-lap? Talán. Valameddig. De ha más nem lesz, akkor ez nagyon gyorsan egyenlő lesz a guminő-fílinggel.

Egy férfi és egy nő szövetsége többek között azon áll és bukik, hogy mennyire becsülik egymást. Ha nem tudnak bennünket nőként kezelni, csak egy aktuális rajongóként, aki csillogó szemmel áldja a férfiasságukat, akkor tovább fognak lépni. Mert mindig lesz valaki, aki ezt megteszi.

El kellene hinni, hogy értékesek és különlegesek vagyunk. Akkor is boldogulhatunk, ha nincs mellettünk senki.  Majd megerősödünk és mosolyogva tudunk nemet mondani a méltatlan helyzetekre. Ideje lenne már!

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here