Mindig erősnek lenni…

A 21. század egyik nagy kívánalma, hogy az egyszerű ember mindig és mindenkor erős legyen. Elvárjuk önmagunktól és másoktól is, hogy példát mutassanak, hogy gyengeségüket titkolják. Nem szeretjük látni, ha valaki folyton szomorú, haragos, kétségbeesett. Csak a mosoly legyen az, amit adhat nekünk minden helyzetben.

Az erős ember nem született kősziklának, törhetetlen gyémántnak, hanem eljutott arra a szintre, amelyen mi látjuk. Életének darabkáit, amelyek nincsenek szem előtt, nem ismerjük és úgy állunk hozzá, hogy biztosan valami belső erő által töltekezett.

 
 

Pedig az erős ember ezerszer összeomlott már, zokogott összekuporodva egy sarokban, mert elhagyták, mert nem szerették, mert kudarc érte, és volt nem egy olyan pont az életében, amikor azt mondta elég, nincs tovább.

Aztán valahonnan a lélek legmélyéről mégis kapaszkodót talált, megpróbált felállni, visszazuhant, majd még ezeregy módon igyekezett megtalálni a mankókat. És sikerült neki. Nem repedezett szét életének tükre, csak néhány szilánk pattant ki, de azok nélkül is állva maradt.

Csodáljuk, ha valakinek van hite és kitartása. Megértjük, bár sokszor nem tudjuk követni őt, mert gyengének lenni olykor könnyebb. Nem mindig, mert hagyni, hogy elemésszen bennünket a kétségbeesés és a fájdalom, szintén nem kis teher a léleknek.

Szokás lett azt mondani másoknak, hogy légy erős! Miért? Vajon szabad-e néha szűkölve sírni, mert minden, amiben hittünk, elúszott? Vajon megengedhetjük-e magunknak, hogy szabad folyást engedjünk az érzelmeinknek még akkor is, ha zavar másokat?  Álságos a legnagyobb tragédia közepette azt mondani a szenvedőnek, hogy légy erős. Akkor, abban a pillanatban a lehetetlent kérjük még akkor is, ha ezzel nem vagyunk tisztában. Hogy legyen erős az, akinek szívét darabokra szedi a fájdalom, mert elveszítette valamelyik szerettét? Hogyan várjuk el mástól, hogy kapja már össze magát, amikor olyan veszteség érte, amelynek létét mások elképzelni is alig merik?

Az erő különös dolog. Nem jár annak, akinek nem tört össze a lelke. Nem jár annak, akit nem környékez meg a fájdalom ezredszerre is. De ha hagyjuk, hogy érzéseink között megbújjon a gyengeség, minden időszakos lesz. Lehetünk gyávák, üresek és kétségbeesettek, ha egy szikrát találunk önmagukban a tűz csiholásához. Márpedig találunk, csak merni kell keresni. A félelem az egyetlen, ami felveszi a versenyt és birokra kel az erővel. Nekünk a belső félelmeink legyőzésével kell utat engedni az ismeretlennek.

Soha senki nem érti meg, mennyi erő is rejlik benne, amíg nem éri sorscsapás. Mintha az őserdőn kellene átkelnünk egyszál konyhakéssel a kezünkben. Lehetetlennek tűnik, de van, aki kibírja az érte nyíló indák szorítását. És amikor kilépünk a fák közül, arcunkba ragyog a nap. Mert lehet bennünk jeges eső is, ha mi nem hagyjuk, hogy átázzon lelkünk ruhája.

Ezért sírjunk és jajgassunk, ha annak van ideje. Aztán, ha lecsendesült bennünk a tűrhetetlen jajgatás, akkor megtaláljuk az erőt, ami segít az úton. Nem mesebeszéd ez, gondoljuk csak,

hányszor álltunk föl a gödör aljáról, hányszor hittük és éltük meg a lehetetlent? 

Sokkal többször, mint azt valaha is észrevettük volna. Ideje van már annak, hogy a hosszú évek keserűségét nevetésre színezzük.  Ehhez kell most a szikrából tüzet csiholni. Mert ott van az út mindig előttünk, és el kell indulni mindenáron.

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here