A múló időt lassítani volna jó. Nem, semmiképp nem megállítani, inkább csak megfogni, és szólni neki, hogy haladhatna kényelmesebben is, mert már tudom, milyen fontos a perc. Talán, ha megmondanám neki, hogy értékelem, már nem játszom vele pazarlón, akkor megkönyörülne rajtam.
Nem számolni a teleket, tavaszokat volna jó, és az ablakon át nem látni, ahogy nő az almafa. Vagy mégis? Nőjön csak évszakról évszakra, és ringasson aranyalmákat, de ne hagyja, hogy minden arra járó ágat törjön belőle.
Szeretném látni egyszer, vajon a nap valóban megfürdik a tengerben minden este, vagy csak elringattatja magát, hogy másnap frissen ragyogjon az égen? Meglesném felhőtörülközőjét és dicsérném égető sugarát.
A gyerekemet boldognak látni volna jó. Letörölni arcáról a gondokat, amelyeket én már megéltem csendesen, és megtanultam, hogy nélkülük nem ember az ember, mégsem estek jól. Nehéz zsákként ültek töpörödött lelkemre, és most, amikor lelökhetném őket, rájövök, rég elmentek. Én dédelgettem mind. Adni kéne valamit a tanultakból, de más fájdalma közönybe takarózik.
Mit akarok én még? Néha sokat, néha mindent.
Eget, földet és gondtalan szívet. Aztán csak egy padot a kerti fák alatt, ahol csend van. Semmi nem hallatszik, csak a fáradt levél zizzenése, ahogy az ágról a halálba költözik. Nézni egy pókot, ahogy megfonja alattomos csapdáját, amelybe az óvatlan légy sétál.
Utazni kellene még, de már nem messzire, csak omló kőfalak tövébe, és figyelni a borostyánt, amint körbecsavarodik a tetők alján. Elmenni oda, ahol a nyikorgó vasajtók zenére csukódnak, és ez a zene már nem mozgatja meg gyorsan fáradó lábaim. Mégis áramlani kezdene benne néma lüktetéssel a vér, mert a szél régi álmot sodorna felém.
Hallgatni kéne nagyokat azon a helyen, ahol a szavak már csak bántanak, és mosolyt kellene küldeni annak, aki gúnyosan kikacag. Ki nem mondott érzéseket elengedni, és hagyni, hogy utam mentén porrá hulljanak.
Már nem akarok emlékezni, mert nincs kire. Jöttek, mentek szép szerelmek, lázas sóhajok, és nem maradt utánuk más, mint hideg lepedő és üres tekintet. Pedig sokat adtak, meleget, vágyat, de amikor menni készültek takaros kendőkbe csomagoltak mindent, és vitték a múló napok terheként.
Hogy vár-e még valami? Igen! Remélem, a csend szaval majd hívogató verset fülembe. Egy leszek a novemberi ökörnyállal, ami fenn akad a száraz kórón. Nem bánom, mert lelkem polcain befőttesüvegekben sorakoznak a ki nem mondott szavak, a meg nem élt idők. Jó, hogy hallgatni merem, mit elmondani már sosem.
Aztán felveszem piros kabátomat és lassan eltűnök a kanyargós úton, ahol már vár rám valaki.
fotó: Pinterest
