Vannak reggelek, amikor mosolyogva kelek. Álmodtam valamit, de reggelre kihullott belőlem. Maradt valami kellemes borzongás utána. Olyasmi, amit veled éreztem a legelején. Negyven felé már nevetségesnek tűnik a lángolás, de a lélek gyakran csúfot űz a testtel. Mind azt hisszük, hogy csak a fiatalok és a szépek szeretnek, mert nekik van joguk ölelni egymást. De a fáradt testek és lelkek is felébrednek olykor egy pillanatra, ha szerencséjük van.
Én nem hittem, hogy lehetek még kamaszos hevülettel érted lelkesedő. Néztem az arcod, a szemed, a mosolyod, és tudtam, te túl vagy már a szerelem minden fokozatán. Mekkorát tévedtem! Ez nem volt igaz. Nem mertél vagy nem tudtál szeretni. Engem nem. Eltűrted, hagytad, hogy szeresselek és úgy néztél rám, mint egy bájos kiskutyára, aminek ideig-óráig örül az ember, de utána csak a bajt látja. Negyven körül nem úgy szeretünk, mint régen. Akkor dühöngve hívtuk a szerelmet vagy küldtük el a fenébe és fogadtuk el a jót, rosszat könnyedén. Egyik nap kisírtam a bánatom, másik nap meg világgá kürtöltem szerelmes szívem. Hagytam, hogy átjárjon a lebegés és nem akartam azt hazudni, nem jó ez nekem. De túl egy házasságon, érett nőként, amikor azt hinnénk, nem kell fel a nap már nekünk, valami esztelen módon felébred a szív. Követeli a jót és nem akar beletörődni a fonnyadásba.
Mert bárhogy tagadjuk, visszafelé számoljuk már a napokat. Futhatunk, diétázhatunk, és sminket is kilószámra pakolhatunk magunkra, a test csak csodálkozva eltűri, aztán finoman levetkőzi az igyekezetünk. De a szív nem tanul semmiből. Ostobán megremeg egy jó szó hallatán. Gyenge pírral színezi be az arcunk és azt súgja, fel ne add soha. Jön még valaki a nagy világmindenségből, akinek te leszel az első. Ilyenkor fáradtan legyintünk, és nem mondjuk el, hogy mi már a dobogós hellyel is megelégszünk. Van előttünk mások, örömök, gyerekek, barátok, aki talán elénk tolakodhatnak.
Jól van ez így. Mit mondhatnék, amit még nem tudsz? Hogy majd belehaltam, amikor egy reggelen te a gondolatom nélkül ébredtél? Amikor még annyit se mondtál, hogy számodra e ennyi volt. Én meg vártam, hogy megérezd, hideg a reggel ölelésem nélkül. Hát nem volt az.
Mindannyian azt hisszük, a szerelemet azért találták ki, hogy becsomagolja az élet nehéz pillanatait. Hatalmas tévedés. A szerelem maga okozza ezeket, majd kajánul arcunkba vigyorog és elillan. Milyen furcsa, hogy nem vagyunk képesek megtanulni a leckét!
Kinyitjuk a könyvet, amelyben elkezdődik egy szép történet: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú meg egy lány, akik szerették egymást… És ez a történet nem tud tovább kerekedni, mert az első mondatban beteljesedett. Nem marad más hátra, mint hagyni ezt a mesét, és újat kezdeni: volt egyszer egy szomorú nő és egy szomorú férfi. Nem tudtak egymásról, mert a szívüket lezárta a félelem. A szemükben alig parázslott már a remény. Amikor végre az egyikben pislákolni kezdett a tűz, a másik megriadt, hogy megégeti magát, ezért elszaladt, hogy máshol keressen egy szomorú parazsat.
Talán ezt a mesét olvassuk a leggyakrabban.
Kép forrása: Pinterest
