Hosszasan néztem a fiamra, és ő rám, de nem értettük egymást. Ahogy a lányommal se, mert már rég elkönyvelték, hogy megöregedtem. Tény, hogy hetvenkettő vagyok, de akárki akármit mondhat, tízet simán letagadhatnék. Olykor meg is teszem. Se hasam, se tokám, kocogok minden másnap, és úszni is eljárok minimum hetente kétszer. Eddig a két drága gyermekem büszke volt rám, és fűnek-fának újságolták, hogy milyen stramm apjuk van, akire nekik soha nem kell figyelniük, mert ellátja magát.
Való igaz, kilenc éve lettem özvegy, és bár tudtam előtte is pár dolgot főzni, lassan megtanultam a bonyolultabbakat is, és büszkén mondhatom, hogy már savanyúságot is teszek el télire, sőt még a kocsonya se okoz különösebb gondot. Az nagyon megfelelt a felnőtt fiamnak, hogy eljöhetett felpakolni a télirevaló zöldséget, krumplit, mert mindig adtam neki is és a húgának is.
Amióta nyugdíjas lettem, rájöttem, hogy élvezem a kertet, szívesen ültetek, így egyre szebb lett elöl a pázsit, hátul meg a veteményes. Hobbi szinten kezdtem bele, mérnökember lévén nem ez volt a fő elfoglaltságom, sőt be kell vallanom, sokáig rühelltem is. De ez régen volt, még a húszas éveimben, amikor azt hittem, a földet kapálni, ültetni és gyomlálni, alantas munka. Soha nem gondoltam volna, milyen megnyugvást ad, ha elbíbelődöm a virágokkal, vagy a borsóval, amiből ma már olyan levest főzök, hogy a szomszédok is csodájára járnak. Talán nem szerénység bevallanom, hogy sokat változtam és előnyömre. Szegény Lujzim, ha ezt megérte volna, biztosan boldog lett volna, nem mintha rossz férje lettem volna. Csak abban az időben még más volt a prioritás az életemben.
A gyerekeim azonban most nem kedvelnek. Egyenesen dühöngenek, ha rám néznek, mert úgy hitték, minden változatlan marad anyjuk halála után. Nem kell félni, nem attól tartanak, hogy boldog leszek-e netán ebben az életben, vagy hogy a változásoktól ijedtek meg, pusztán az zavarja őket, hogy meg akarok nősülni. Mert az szép és jó, hogy apa fiatalos, az meg főleg, hogy még nem demens, és nem kell pelenkázni, de az azért túlzás, hogy nőt akar hozni a házhoz. Ahhoz, amelyben már rég egyedül élek.
Látom minden szemvillanásukon, hogy eszi őket az ideg. Én meg mosolygok. Nóra ötvenhét éves, csinos és belevaló asszony. Régóta elvált, neki is vannak gyerekei, akik nem ágálnak ellenem, ahogy az enyémek Nóra ellen. Nehezen derítettem fényt a nemlétező okokra. Tudtam, hogy valami nem kerek, hiszen a nő, akit választottam, még dolgozik, nem tartatja el magát, türelmes, okos és szeret engem. Mindezek után felmerül a kérdés, hol a bibi? A bibi az, hogy az én drága gyerekeim félnek. Á, nem attól, hogy boldog leszek egy fiatalabb nővel, tesznek ők arra, csak lehessen jönni feltölteni az éléskamrát, hiszen apánál minden ingyen van. Szívesen adom, félreértés ne essék. Azt se bánják, hogy szeretünk utazni, kirándulni, ami miatt maximum irigyen sopánkodnak, hiszen valljuk be apa,mondják, nem vagy már mai gyerek, és olyan arcot vágnak, mintha már fél lábbal a koporsóban lennék. No, helyben is vagyunk…A koporsó a nyitja a dolgoknak. Szó szerint, mert ha nyílik, akkor én már nem vagyok. És ha ez bekövetkezik, akkor eljön az öröklés szent pillanata. Ez a bajuk. Ha megnősülök, akkor nekik kevesebb jut. Rettegnek, hogy a nő, aki megédesíti a napjaimat, megfosztja őket a vagyontól, ami rájuk szállna.
Amikor erre rájöttem, hangosan röhögni kezdtem, ugyanis a lányom, akit egész életemben a tenyeremen hordtam, kocsit kapott tőlem nászajándékul, újat, nem használtat, akinek vettünk egy garzont, hogy legyen hol tengetnie életét az egyetemi évei alatt, pánikszerűen rámtörte az ajtót egy szombat reggelen, és azt kérdezte, elment-e a józan eszem. Megcsóváltam a fejem, és arra gondoltam, kezdődik. Na, végre, mondja már ki, mi a baja.
– Apa, muszáj neked elvenned Nórát? – nézett rám riadtan. Majdnem megsajnáltam. – Nem lehetnétek együtt úgy, ahogy eddig?
– Úgy? Hogy? – kérdeztem vissza.
– Hát tudod…Barátok vagytok, vagy mit tudom, hogy nevezik a ti korotokban.
– Nem barátságnak, ez biztos. A ti korotokról annyit, hogy alig tizenhat évvel vagy fiatalabb nála.
Idegesen megrándult a szája, és nem tudta, folytassa-e, vagy benyelje a sértést, amit én nem annak szántam.
– Nem az fontos! – nyögte ki. – Eddig is jól kijöttetek egymással, minek erről papír?
Azonnal tudtam, honnan fúj a szél. Biztosan megbeszélte a bátyjával, hogy majd ő beolvas nekem. Ő, a hízelgős kedvenc, eléri, hogy egy nő nehogy kitúrja az örökségéből.
– Majd akkor is ez lesz a véleményed, ha nem bírok mozogni és folyni fog a nyálam evés közben? Vagy, ha úgy ébredek, hogy a szívem kiugrik a helyéből, de ti elfoglaltak lesztek, mert az unokám tanévnyitóján unatkoztok? Válaszolj!
– Ugyan már! Erről szó sincs. De nem tudhatod, hogy Nóra tulajdonképpen miért akar a feleséged lenni. Lehet, hogy valóban a pénzedre hajt.
Vitatkozni se volt kedvem, ezért legyintettem.
– Tudod, még ha így is lenne, akkor se zavarna. Vele szeretnék megöregedni és békésen éldegélni, amíg csak lehet.
– Te tudod, de ha elúszik a pénzed, ne panaszkodj!
Hangosan nevetni kezdtem. Kibújt a szög a zsákból.
– Ne nevess! – kiáltott fel hisztérikusan. – Az ilyen nők a pénzért tesznek mindent!
– Kislányom, abbahagyhatod ezt a marhaságot. Tudom, hogy nem a pénzem kell neki, viszont sejtem, hogy neked igen.
– De apa… – fortyant fel. – Te nem veszed figyelembe a gyerekeid érdekeit!
– Ó, dehogynem! Mindig is azt tettem. Most azonban önző leszek.
– Az a nő elvette az eszedet…– rivallt rám a nebáncsvirág. Azzal megfordult, lépett kettőt, és várta, hogy megállítsam, vagy kérlelni kezdjem. Netán tiltakozzak? Nem tettem. Hagytam, hadd torpanjon meg, majd menjen csak és méltatlankodjon tovább odahaza.
Hogy elvette volna az eszem? Te jó ég, adja az isten, hogy hetvenkétévesen így legyen, mondtam félhangosan, amikor megjelent a kapuban az emlegetett, és nekem azonnal jó kedvem lett. Meg se említettem neki, hogy a lányom miket feltételez, inkább hagytam, hogy széles mosollyal megöleljen. Tényleg ennyire nem ismerem a gyerekeimet? Azokat, akiket én neveltem féltő szeretettel… Épp ők várják már, hogy feldobjam a talpam? Kicsit összefacsarodott a szívem, de rápillantottam az asszonyra, aki finoman megcirókálta az arcom, és azt súgta, csinál nekem egy jegeskávét pici whiskyvel megbolondítva, hogy ne legyek már annyira gondterhelt. Hálásan elmosolyodtam, és eldöntöttem, hogy ha rajtam múlik, sokáig itt maradok még ezen a bolygón. Csak úgy bosszantásul…
Kép forrása: Pinterest
