Polcz Alaine talán csak az utóbbi időben került a köztudatba, pedig nála különlegesebb, színesebb egyéniség kevés élt a 20. században. Ő volt a Magyar Hospice Mozgalom megteremtője, a halál és a gyász feldolgozásának legnagyobb kutatója Magyarországon. Haldokló gyerekekkel és azok hozzátartozóival foglalkozott a II. számú Tűzoltó utcai gyermekklinikán, ahol játékterápiával próbált segíteni azokon, akik súlyos betegségben szenvedtek vagy már a halálhoz vezető hosszú útra készülődtek. Polcz Alaine keresetlen őszinteséggel, nyíltan, a tabuk mellőzésével írt és beszélt a haldoklók utolsó pillanatairól és magáról a gyászfeldolgozásról. Erről szóló könyvei, nehéz, de elengedhetetlen olvasmányok azoknak, akiknek a világból ilyen szörnyűségek jutnak és jutottak életük egy bizonyos szakaszában.
Polcz Alaine 1922-ben született Kolozsváron. Bár jónevű volt családja, mégse éltek soha jómódban. Édesapja korán eltűnt az életéből, és a fiatal, gyönyörű lány már tizenkilenc évesen hatalmas szerelembe ese, majd férjhez is ment, de ez a házassága nem sikerült jól. A férje már a nászútjukon megcsalta, megalázta, de a naiv, ifjú feleség hitt abban, hogy meg fog változni, pedig még nemibetegséget is kapott tőle.
„Utálok tele gyomorral asztalnál ülni. Végre felálltunk, végtelen idő után. Egy kis feketével összeszedtem magam, és együtt lehettem a fiatalokkal, megtaláltam a macskámat, amit úgy sajnáltam itt hagyni, de János nem engedte, hogy az új lakásba magammal vigyem. Az egyetemre is nagyon szerettem volna beiratkozni, orvos akartam lenni, de nem engedte azt sem. Belenyugodtam, mert nagyon szerettem. Tizennégy éves koromban ismertem meg, az első szerelmem volt, és az első, aki megcsókolt.”
A II. világháború kitörésével férjét, Jánost besorozták, ő pedig anyósához került. Ekkor kezdődött, sőt folytatódott egész életére kiható kálváriája.
„Minden háborúnak ezer arca van. Ez az enyém, ahogy én élem meg. Egy fiatal nő, én magam, tizenkilenc-húsz évesen pár hónapos asszonyként hogyan kerültem az erdélyi kisebbségi sorból, az anyaországhoz visszakapcsolt Erdélyből a csákvári Esterházy-kastélyba. Egy asszony élete a fronton. Éhezés, tetvek, lövészárokásás, krumplihámozás, hideg, mocsok. Ez az élet nem csak az enyém volt. Férjem fehér hajú édesanyját ugyanúgy elhurcolták és megerőszakolták, mint a serdülő lányokat. Az orosz katonák megtámadtak, elvertek, megvédtek, csizmával a kezemre léptek, megetettek. Milyenek voltak ők, és milyenek voltunk mi? Miért erőszakolták meg a nőket, hogy esetleg az életükkel fizessenek érte? Nem csak a bombák és a lövedékek pusztítottak, nem csak magyarokat és németeket végeztek ki. Miért harcoltak ők? És mi?” – írta Polcz Alaine.
A háború alatt sorozatos erőszak áldozata lett, később már önként adta testét élelemért, matracért, bármiért, ami akkor az életet jelenthette. Így írt erről az Asszony a fronton c. megrázó könyvében:
„Egy másik éjszaka egész csapat ütött rajtunk, akkor a földre fektettek, sötét és hideg volt, lőttek. A következő kép maradt meg bennem: guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. Néztek egy karórát, időnként gyufaszálat gyújtottak, az egyiknek öngyújtója is volt, mérték az időt. Sürgették egymást. Kérdezte az egyik: „dobre robota?” Nem mozdultam. Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze, nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal.”
Később olyan súlyosan megbetegedett, hogy a klinikai halál állapotából hozták vissza. Az ott szerzett tapasztalatait később hasznosítani tudta a haldoklókkal folytatott beszélgetéseiben.
A háborúban szerzett szörnyű élmények következményeként meddővé vált. A férfiaktól is tartott, nem beszélve első férje viselkedéséről, amely a fiatal lány életét jelentősen megváltoztatta. A háború után elvált tőle, és megpróbált egyedül boldogulni, de betegségei, félelmei és folytonos szorongása megkeserítette mindennapjait. Így, amikor egy étteremben felfigyelt rá az atléta termetű, filmsztár kinézetű író, Mészöly Miklós, Alaine megijedt tőle.
„Nekem Miklós túl szép volt. Képzelj el egy karcsú, atléta alkatot, hullámos fekete hajat, acélkék szemeket, és én sosem szerettem a szép embereket, féltem tőlük, hogy felületesek, hogy hiúk, hogy önzők… és noha vonzott Miklós, volt bennem távolságtartás is, hogy egy ilyen gyönyörű férfi, tudod.”
Talán el is menekült volna ez a szerelem elől, ha nem jön közbe a TBC, amely olyan súlyosan leterítette, hogy félő volt, hogy az életébe kerül. Ám ekkor ott volt a férfi, aki gondozta és ápolta, aki törődött vele, így megadta magát, aztán összeházasodtak. Ebből a szerelemből lett egy 53 évig tartó házasság, amely cseppet sem volt meseszerű.
„Amikor olyan nagyon beteg voltam, amikor láttam és tapasztaltam, hogy a szépsége ellenére is micsoda szeretet, micsoda biztonság van benne, akkor nagy nehezen beleegyeztem a házasságba. De ezt megelőzte egy nagyon küzdelmes év, egy évig feküdtem különböző kórházakban, halálos betegen. (…) …állandóan bent volt nálam, ápolt, biztatott, és végül is ebből a betegségből ő hozott ki. Nemcsak azzal, amit tett értem, hanem mert érdemes lett élnem, volt miért éljek, és ezért egy pillanatra sem adtam fel, megharcoltunk mind a ketten.”
Mészöly Miklós nem az a ember volt, aki nyughatatlan természetén uralkodni tudott volna, így Alaine-nek az jutott osztályrészül, hogy megtanulja elfogadni, hogy nem ő az egyetlen nő az életében. Alaine választásai talán nem is éppen véletlenek, hiszen édesapja szintén több szeretőt tartott édesanyja mellett. Naplórészleteiből ugyanakkor felsejlik bizalmi, elkötelezett kapcsolatuk mibenléte:
„Miklósnak nagy születésnapjai voltak, ünnepélyesek, barátokkal és a családdal is. Az enyémet általában elfelejtettük, talán kétszer-háromszor volt életünkben számontartott születésnapom. Nagy ritkán eszébe jutott. De akkor pár sorral mit tudott adni! Az egyik születésnapi ajándéka:
Öt stáció
- Hogyan találhatnék valami semmit – bámulva reggeltől hosszan a szorgos okoskodást, ahogy a világ teszi magát, teszi a rendet a rendetlenségbe, ama másik, másképp lehetetlen engesztelhetetlen rendbe.
2. Megtörtél kemény ész, bevallom. Szél ha zúg, süketen is hallom. Fészkeli magát a törésbe, forrasztva a részt az egészbe.
3. Ím lehajtod fejed a keresztre, a hordalék szigetre.
4. Vagy mégis valami elevenre?
5. Micsoda madár!
Nehéz és szenvedésekkel teli szerelem volt ez, főleg amiatt is, hogy az író nem támogatta felesége írói tevékenységét, főleg szakmai írásokban.
Polcz Alaine bár lélekben eleget tett férje kérésének, és szabadságot adott neki, teste azonban mindvégig tiltakozott és betegségek sorozatával reagált az elfojtásra. Baráti körük mégis azt mondta róluk, hogy nagy szerelem volt az övék, és bár sokat voltak távol egymástól, nem tudtak elszakadni, életük végéig megtartották egymást. Hogy ez melyiküknek mekkora örömöt vagy szenvedést okozott, azt a pszichológus mesélte el legjobban Egész lényeddel című könyvében.
Barátaik számára is ők voltak a tökéletes házaspár. Örkény azt mondta róluk: ilyen szép emberpárt sosem látott még. A férfi minden megcsalás után visszakönyörögte magát, mert nem tudott és nem akart Alaine nélkül élni, és az asszony meg is bocsátott neki, de egyre nehezebben.
„Boldogságot vártam a szerelemtől és a házasságtól – s nehézségeket kaptam, amelyekben megedződtem, és problémákat, amelyeket megtanultam megoldani. (…) Szerelemre vágytam – és megtanultam szeretni.”
Az évek során Mészöly Miklós egyre jelentősebb íróvá vált, külföldön is megjelentek művei, míg felesége a tanatológia és a gyermekpszichológia területén ért el kimagasló eredményeket. Élete végéig kitartott férje mellett, és akkor is ápolta őt, amikor az író 80 évesen kómába esett. Röviddel ezután meghalt. Polcz Alaine hat évvel később hunyt el.
