Észrevetted már, hogy majdnem mindig te írogatsz másoknak? Te veszed fel a megszakadt barátság fonalát, te keresed a régi ismerőseidet, és ami a legrosszabb, hogy te írogatsz folyton aktuális partnerednek, kedvesednek?
Nem mintha a mai trend szerint jó, ha valaki eltávolodik a többi embertől, ha nem ápol jó viszonyt a környezetével, hanem befelé fordul, elvan végtelen sorozatokkal vagy a telójával és annak bármilyen alkalmazásával.
Egyszerűen meg kell értenünk, hogy azoknak, akiknek fontosak vagyunk, szintén lépniük kell felénk. Nem lehet csak adni, kérdezni, törődni és odafigyelni másokra anélkül, hogy ne kapnánk vagy várnánk visszajelzést. Sokan mondják, hogy az elvárások nélküli élet az igazi, akkor leszünk lazák és könnyedek, de az érzelmek és a gondolatok nem így működnek. Hamis dolog azt állítani, hogy mi már nem számítunk senkire, nem szeretnék több figyelmet, kedvességet, pláne jóindulatot. Dehogynem, csak mivel sok negatív tapasztalaton estünk át, ezért úgy tudunk védekezni, ha visszalépünk és megpróbálunk nem törődni a külvilággal. Ez elmagányosodáshoz és közönyhöz vezethet, ami talán nem fáj annyira, mint a kudarc és a visszautasítás, de ha be kell vallanunk, hogy nem kellemes állapot.
Ma, amikor a legfontosabb dolgok közé tartozik, hogy írásban jelen legyünk a másik életében, mindez elég szembetűnő állapotot idéz elő. Tulajdonképpen arról szólnak a napjaink, hogy nem hagyjuk békén sem önmagunkat, sem a másikat. Miért kell tudnunk minden pillanatban, hol van a másik, és annak miért kellene tudnia, hogy mi mit érzünk és gondolunk folyamatosan? Az érzések, legyenek azok jók vagy rosszak, ahogy a gondolataink is, egyszer magasan vannak, máskor meg a padlón, és életünk valódi gondjait nem lehet pár üres mondattal fél óra alatt megoldani, bár a filmek erre tanítanak, és mi nehezen tudjuk megérteni, hogy a mélységből kikapaszkodni nem könnyű munka.
Mégis állandóan nyaggatjuk a másikat, és ez nemcsak a fiatalok szokása, akik úgy érzik, hogy ezer százalékban részesei kell, hogy legyenek a másik életének, miközben a sajátjukban alig tudnak lavírozni a kacskaringós ösvényeken. Hasonlóképpen vannak ezzel az X vagy a boomer korosztály tagjai is, akik nem okvetlenül a zenéről, trendről vagy edzőcipőkről csetelnek, nem beszélve a kapcsolati hálójukról, viszont ők is tudni akarnak mindent párjuk hollétéről, érzelmeiről vagy terveiről.
Miközben ezek az információk ahogy beáramlanak, úgy ki is, mert nem tudunk velük mit kezdeni, csak elintézzük pár jelecskével, gif-fel, aminek végképp semmi értelme sincs, viszont becsapjuk önmagunkat azzal, hogy mi érdeklődők, kedvesek és figyelmesek vagyunk. Ez álságos, hiszen, ha azok lennénk, akkor nem pár személytelenül bepötyögött mondattal faggatnánk másokat, és a válasz se így érkezne, hiszen mind tudjuk, mennyire könnyű hazudni.
Mégis, ha már folyton írogatunk, észre kell, ha nem érünk célt. Nem lehet írásban kikövetelni a figyelmet és az érdeklődést! Ezért ne tegyük! Próbáljuk ki, mi történik abban az esetben, ha hátrálunk. Senki nem akar halott virágokat öntözni, mert az eredmény nem vezet célra. Kapjunk a fejünkhöz, no meg a szívünkhöz és mérlegeljünk! Tényleg ennyire nem értékelnek bennünket? Valóban nem számít, amit mondunk, érzünk? És gyakran rájöhetünk, hogy valóban nem. Meg kell húzni a határokat, és rá kell parancsolnunk magunkra: Állj! Itt a sorompó, ne ugord át, mert az a való világban is életveszélyes. Ha nem kellünk, ha felejtésre ítéltek bennünket, akkor minden magyarázat, indok, igyekezet felesleges. Csak magunkat sodorjuk megalázó helyzetbe!
Szükség van belső tartásra. Olykor a falak felhúzása nem hiábavaló, mert nincs az a fal, ami ne lenne lebontható. Ám a másik észbe kaphat, változtathat, ha van benne erre mutató szándék. Ha nincs, akkor csúszhatunk-mászhatunk, maximum nevetség tárgyává válunk.
A 21. század nem kedvez a kapcsolatteremtésnek. Nem díjazza az állandóságot, és rühelli a kötődést. Szinte már gyanúsan méregeti azokat, akik jól kijönnek egymással, és a kívülállók gúnyosan összesúgnak, mondván, valamelyikük bizonyára megalkuszik, nincs igénye az izgalomra vagy szimplán lusta. Közel negyedszázad elmúltával ebben az új érában, egyre kevesebben akarnak tartósan egymás mellett maradni vagy dolgozni a nehézségeken. Ezért azok, akik, mégse válnak felületessé, nem érzik, hogy minden félévet új és soha meg nem élt szerelemmel kell kezdeniük, legyenek bátrak és nyugodtak. Talán még eljön az ő idejük, de ha nem, legalább nem alázkodtak meg, nem kuncsorogtak szeretetmorzsákért.
A halott virágokat ki kell dobni, és hagyni kell, hogy új magok csírázzanak ki bennünk. Nem kell azonnal újabb vágott csokrot tenni a vázába, mert az se lesz hosszúéletű…
Kép forrása: Pinterest
