Nélküled

Rá kell jönnöm, hogy képes vagyok folyamatosan hazudni önmagamnak. Elsődlegesen arról, hogy nem hiányzol.
Mert mi bajom is lenne nélküled?
Telnek a napok, már nem sírok és nem is rezzenek össze, ha hozzád hasonló alakot pillantok meg az utcán.

Már az is előfordul, hogy nem te vagy reggel az első gondolatom, de az estiekkel még nem bírok. Az ágyban fekve a sötétben, történjen aznap bármi is, mindig azzal alszom el, hogy nem vagy mellettem. Megsimogatom a helyed, majd arrébb húzódom, mintha ott lennél. Száz kiló színhús, de nekem a minden.

 
 

Hiányzik a szád sarkában megbúvó félmosoly, a tetoválásod, a puha ölelésed. Persze most nem sorolom fel, hogy mennyi minden, mert már jól vagyok. Jól akarok lenni. Elfoglalom magam, jövök-megyek és lehazudom a csillagot is az égről, ha megkérdi valaki, hogy vagyok.

Hogy is lennék? Pocsékul, szörnyen és hideg szívvel? Igen, de a mosolyom nem ezt mutatja. Persze, hagytak már el engem többször is, meg milliókat a földön, de az én fájdalmam, az én fájdalmam marad, még akkor is, ha nem ringatom, nem dédelgetem.

Vajon hogyan lehetnék jól nélküled, amikor minden sejtemben benne élsz? Hogyan tudnék könnyedén rálegyinteni a tegnapra, hisz abban ketten voltunk és a kettősünk olyan igaznak és mondjuk ki, boldognak tűnt? Ekkorát tévedtem?

Nélküled csendes a szívem. Nem kelek szívdobogva, mert már nem várhatlak. Nem az én örömöm vagy. Hogy kié, talán nem számít. Ha számít, akkor se fontos. Gondolataimmal befolyásolni nem tudlak, és ha tudnálak, se lenne értelme. Ahogy teszek-veszek a lakásban, még az is eszembe jut, ahogy a zuhanyrózsát mindig visszateszed a helyére, én viszont csak rátekerem a csapra. Ha sajtot szelek, a kedvencedre, arra a penészes vacakra is ellágyulva gondolok. Talán a szerelem nem a sajtban rejlik, mégis úgy hiszem, hogy abban is.

Milyen furcsa, hogy az érzés soha nem egyszerre indul és szökik szárba egy párnál, és ugyanígy hal is meg. Máskor, más időben. Mennyivel könnyebb lenne, ha azonos időben hunyna ki bennük a láng! Mintha elfújná valaki sietve a gyertyát. De még sincs így. A fény kialszik, de egyikünkből előbb illan el a melegség.

Nélküled haragos a csend. Bánt, hogy szótlanná váltál, és nem hívsz kedvesen, nem mondod, hogy testemre vágysz, hisz mellettem, velem önmagad lehettél.
Vajon mikor változott ez meg? Miért nem vettem észre, hogy menni készültél? Biztosan nem váratlanul történt, de én még a konyhában kávét készítettem, amikor te a cipődet húztad az előszobában. Mindent elvittél, amit elvihettél. Nem tárgyak voltak ezek, hanem az én jól felépített szeretet-váram, amelyben mindig öröm várt.

Nélküled kopott le a küszöb, macskaszőrös a lábtörlő. Hangodtól nem simul ki arcomon egy ránc, és a gondok lepedőjét senki nem vasalja már simára.

Vajon meddig tart még ez a nehéz hiány, amit számban ízlelgetett neved okoz? Hetek, hónapok? Hazudjam még, hogy nem fáj, vagy hagyjam, hogy új nap virradjon egy hajnali köd után?
Én már nem tudom, és nem hiszem, hogy lehetek újra az, aki melletted kinyílt. Talán egyszer, ha  majd az utcán megpillantalak, nem roppan bele a lelkem az utánad való vágyódásba. Addig meg hazudok és hangosabban nevetek, mint mások, hiszen senkire nem tartozik, hogy én nélküled se élek, se halok már.

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here