„Aki eszik, az szerelmet vall az életnek. Nem közönyös művelet. Az sem közönyös, hogy mit eszünk. Végre vele építjük sejtjeinket, vele folytatjuk önmagunkat, mert az étvágy, a vak ösztön világosan látja, mi alkalmas arra, ami kiegészíti névjegyünkön jelzett sejt-csoportot, mely egy bizonyos jellemet, akaratot, vágyat jelent. Amikor Shakespeare evett, akkor ő Shakespeare-t építette.”
(Kosztolányi Dezső)
Az anya
A lányom hazudik. Állítja, hogy a pénzt, amit kap tőlem, ennivalóra költi, de ez hazugság. Gondolhatnám azt is, hogy valamire gyűjt. Megtaláltam az ágya alatti dobozban az ezreseket, amiket naponta adok neki, mert az itthoni szendvics nem menő.
Pontosan tudom, hogy nincs olyan dolog, amit ne vennénk meg neki, ha nagyon akarja, pláne, ha összedobjukrá a pénzt a nagyszülőkkel. Nem autóra gondolok, hiszen tizennégy éves.
Ha ránézek, megborzongok, mert arca fakó, haja a fejére tapad. Olyan vékony a combja, mint az én karom, és szeme alatt fekete karikákat rajzol a tekintete. Egyik nap rákérdeztem, mire nyeglén közölte, hogy nem ér rá, tanulnia kell. A kérdésem annyi volt, hogy mit evett tízóraira és ebédre. Másnap azzal bújt ki a felelet alól, hogy nem ovis, hogy beszámoljon. Harmadnap szimplán faképnél hagyott, és nem láttam egész délután. Ha minden igaz, Lénával matekozott.
Amikor itthon van, kedvetlen, szürke, mondjuk úgy, élettelen. Az egész gyerek másból se áll, mint kézből és lábból. Melle sincs. Egy hatvanöt magas, de nem több negyven kilónál. Pontosan nem tudom, mert nem áll mérlegre soha. Vagy csak akkor nem, amikor én látom. Viszont a tükörben sokáig szemléli magát indulás előtt. Meglestem. Merően bámul befelé, mintha át akarna rajta látni, és nem mozdult. Nagy sokára beletűrte blúzát a farmerjába, és én összeszorult szívvel néztem, hogy minden bordája kint van. Mint egy lágerlakó. Amikor kiléptem a konyhából az előszobába, és átnyújtottam neki egy papírzacskót, amiben egy alma és egy szendvics volt, kelletlenül elvette. A szendvicsbe pulykasonkát tettem, vajat nem, és teljes kiőrlésű zsömlébe pakoltam mindent egy kis zsírszegény sajttal megbolondítva. Azt hittem, legalább ennyit megeszik.
Ahogy kilépett a háztömb ajtaján, az ablakon át láttam, a barna papírzacskó a járda melletti kukába hajította. Később lementem megnézni, kidobott-e mindent. Az almát kivette, de a többitől megszabadult. Belesajdult a szívem.
Mit tegyek, hogy ne fogyjon el szemem láttára a gyerekem? Megfőzök én bármit, amit akar, de nem akar semmit. Ha szombaton szem előtt van, párolt zöldséget kér és pár falat sült húst. Kínkeservesen elnyammogja, láthatóan gyűlöli az egész műveletet. Apját nem érdekli, ha szólok neki, azzal vág vissza, hogy náluk senki nem volt kövér, és Lexi se sovány, egyszerűen az ő vére. Éhen úgy se fog halni, mert azt senki nem akarja. Hiába mondom neki, hogy éhezik, hogy elmaradt a menzesze, rám se legyint, mintha bolond lennék, amiért aggódom.
A következő hétvégén azonban rászól, hogy egyen mindenből, mert finom a nokedli és kiskorában a paprikáscsirke volt a kedvence. Lexi bólogat, majd leerőltet egy kis salátát, amin nincs öntet, se olaj vagy ecet, és pár szem húst is betol, aztán sietve közli, hogy tanulnia kell, és ne haragudjunk, ha nincs türelme kivárni, amint végigesszük a hatfogásos szombati menüt. Már nyitnám is a szám, hogy tiltakozzak, de ott sincs, gondolom a tanulás az utolsó, amivel foglalkozik a zárt ajtó mögött.
Ránézek a férjemre, és nem tudom elhinni, hogy nem látja, hogy a lánya egy év alatt nem fejlődött, hogy a válla olyan, mint egy ruhafogas, és a csípője keskenyebb negyedikesénél. Túlreagálod, jegyzi meg a legvégén a drágalátos apuka, én meg legszívesebben a fejére borítanám az uborkasalátát, csak sajnálom a terítőt. Valami egészen mély keserűség lesz úrrá rajtam, mert senki nem fogja fel, hogy baj van.
A fiamra pillantok, aki nem törődik semmivel, a második adag nokedlit lapátolja befelé, majd kinyögi, hogy isteni volt, csak nem tudja, hogyan fog úszni pár óra múlva az edzésen, mert menten szétdurran. Nevetünk rajta, neki meg tetszik, hogy rá figyelünk. Nem messze azonban, a fehér ajtó mögött egy nyolcadikos lány szenved. Mi mást tenne? Valami zajlik benne, ami miatt gyűlöli az ételt vagy a testét. Talán mindkettőt. Bántotta netán valaki? Beszóltak neki? Vagy tényleg úgy hiszi, az a legjobb megoldás, ha halálra éhezteti magát?
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
