Nem vész el, csak átalakul…

Akkoriban kezdett el kocsmába járni, amikor még nem volt korhatáros a belépés, és amikor még létezett a hitel fogalma – bár már akkor is gúnyolták és kárörömmel megvetették azt, aki a lelkét is eladta volna egy felesért. Na, mondjuk ő nem tartozott közéjük, de az apja annál inkább. Így ő szinte törzsvendégnek számított az italozóban – mindig őt küldte az öreg a napi adagért. Ő volt a “Pista lánya”, az özvegy férfié, aki, ha nem szorgoskodott a műhelyben, akkor csúnyára itta magát, és kékre verte őt.

A pia szaga ugyanúgy a sejtjeibe itta magát, mint a kocsmáros szájszaga, aki kéjes szemmel tudakolta meg minden nap, hogy most mit kell vinnie az öregnek. Apja előbb a biciklijét, aztán a fűkaszát, majd a téli kabátját is fillérré tette. Aztán egy napon pénz nélkül zavarta el a “kricsmibe”, hogy hozzon valamit, de azonnal, mert különben kitapossa a belét. 

 
 

“Hitel nincs” olvasta el a piros betűket, még mielőtt a kocsmáros hátrakísérte őt a raktárba. Húsz perccel később, véres nadrággal hazafelé támolyogva kiderült számára, hogy hitel valóban nincs – a piának nagyon, de nagyon nagy ára van. Otthon még kapott egy sallert, mert nem vitt eleget a butító, bűzös folyadékból.

“Segíthetek, hölgyem?” – szólította meg egy kedves fiatal lány, ő pedig zavarodottan pislogott. Egészen elkalandoztak a gondolatai, így kellett egy pár másodperc, mire meg tudott szólalni. “Ezeket kérem!” – mutatott a kosarában összekoccanó üvegekre, majd kipakolta a szalagra, a kasszás lány elé.
Sietnie kell, a férje már várja a napi adagot.

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here