A hang ismerős volt. Régen nem volt ennyire mély és öreges, mint most. Akkor még a fiatalság szele járta át. Megrázkódott. Az emlék feléledt.
A sáros utcán rohantak, öccse megcsúszott a lehullott leveleken és elesett. Ettől még jobban megijedt. Anyja felrántotta, de nem ölelte meg, csak azt kiabálta, hogy nem állhatnak meg. Alig pirkadt, az utcai lámpák fénye erőtlenül világította meg a járdát. Az anyjuk rángatta bele őket a ködbe. A parkon át akartak eljutni Máli nénihez, akinek a férje rendőr volt. Ő belelépett egy pocsolyába, és a fekete cipője elmerült, de nem állt meg. Harisnyáján csordogált a szennyes víz, miközben hallotta, hogy valaki ordítva közeledik.
Nem szabad megállnunk, mondta magának. Utolér bennünket és baj lesz. Nem érte utol, de hogy mi történt később, nem tudta. Nem emlékezett az apjára, csak annyit tudott róla, hogy egészen kicsit volt, amikor szülei elváltak. Négyéves.
Anyja sose mesélt arról, azokról az időkről, de most bevillant minden. A félelem, az irtózatos remegés, amelyet le kellett gyűrnie, hogy futni tudjon, mert nem messze mögöttük egy férfi ordítozott késsel hadonászva. Még nem látta az arcát, mégis tudta, hogy nem lassíthat. Az elől az ember elől menekültek, akit a legjobban kellett volna szeretniük. Liza reszketni kezdett a felismeréstől.
Gyerekkori szíve vadul dobogni kezdett.
Nem, ő nem tűri el a szomszédban hallottakat. Nem és nem fog hallgatni arról, hogy tudja, mi zajlik odabenn. Odamegy, és megmondja a magáét. Lehet, hogy nem változtat semmin, de annak az állatnak tudnia kell, hogy nem tehet meg bármit büntetlenül.
Még egyszer a férjére pillantott, majd lesimította a haját, mély levegőt vett, és döntött. Közbeavatkozik, legyen belőle bármi is.
Mielőtt az ajtóhoz ért volna, érezte, hogy férje utána nyúl. Épp csak a karja szélét érte el, de akkor is megtorpant.
– Nem teheted meg, Liza! Még akkor se, ha most nem bírod magadban tartani – mondta neki.
– Te ezt nem értheted! – kiáltott rá az asszony dühösen.
– Lehet, de azt tudom, hogy nem vezet jóra, ha valaki beleavatkozik más életébe.
A férfi összeráncolta a homlokát, és tekintetében néma könyörgés ült.
– Ha nincs nagy baj, akkor megszégyeníted a feleséget – mondta. – Ha viszont van, akkor a férje tombolni fog. Elgondolkodtál azon, mit tesz, hogy elkerülje a szégyent? Egy férfi se szereti, ha megmondják neki, hogy egy vadbarom.
Liza lihegett a dühtől. A halántékán egy ér kidagadt, és érezhető volt, hogy a robbanás szélén áll.
– De nem hagyhatjuk ezt ennyiben! Nem tudom, mi a jó, vagy rossz, de én annak a férfinak az arcába akarom mondani, hogy tudom, hogyan bánik a családjával.
– És akkor mi lesz? Szerinted ez változtat majd valamin? Talán megijed tőled?
– És ha igen? Ha megfenyegetem, hogy kihívom a rendőröket?
– Liza, te fogsz bajba kerülni, és én nem tudlak megvédeni. Higgy nekem!
A nő megrántotta a vállát. A köd…Ahogy futottak, a fájdalom, amit anyja arcán látott, a rettegés, amely átjárta minden porcikáját, most újult erővel vette birtokba elméjét. A tehetetlenség könnyei kibuggyantak a szeméből, és zokogni kezdett.
– Jól van, édesem, gyere, higgadj le! – mondta a férj, és magához húzta. – Nem szabad más életével törődnünk, csak a magunkéval. Az meg rendben van, nem igaz?
Liza nem bírt megszólalni. Nem szabad más életével törődnie, lüktetett benne. Miért nem? Ki mondhatja meg, meddig lehet és szabad elmennie? Tényleg tűrnie kell a hangokat, annak tudatát, hogy nem lépett közbe? Ennyi lenne a szerepe, mint szomszédnak? Sokáig hallgattak.
A tévében egymást követték a bugyutábbnál bugyutább sorozatok, amelyekben mindenki szép és gazdag volt. Problémái pedig megoldódnak pillanatok alatt, de ha nem, akkor a következő részben, mert a filmekben mindenki tudja, mit kell tennie vagy mondania.
Észre se vette, hogy elaludt a kanapén. Hajnalban ébredt, hogy pisilnie kell, de nagyon.
Még csend volt a lakásban, a házban is, csak egy távoli harang jelezte, hogy öt óra van. Ült a vécén és nem volt ereje felállni. Megvetéssel gondolt önmagára, amiért hagyta, hogy a férje megállítsa. Gyűlölte, hogy nem volt elég ereje küzdeni. Meg kellett volna mutatnia, hogy mire képes. Oda kellett volna mennie és a szemébe kellett volna vágni Jánosnak, hogy rettenetes, ahogy viselkedik. De nem tett semmit, mert nem szabad, ahogy hallotta. Értük se tettek sokáig. Csak akkor, amikor az utolsó pillanatban elfutottak. Nekik szerencséjük volt. Ők megúszták a kést, a verést. Anyjuk biztosan nem.
Felállt, kibújt a hálóingéből és hosszan zuhanyozott. Mintha le akarta volna mosni magáról a tehetetlenség szégyenét.
Fél hétkor halkan nyitotta az ajtót és kiosont a folyosóra, ahogy máskor. Hadd aludjanak még vagy negyed órát, mondta magában.
A lift megint nem működött. Dühösen a szürke vasajtóra csapott, és megfordult. Mögötte egy lépésnyire a szomszéd, János állt és mosolygott.
– Úgy látom, ezzel gyakran lesz baj! – mondta kedélyesen.
Nem válaszolt. Szinte arcára fagyott a döbbenet. A kedveskedő, barátságos szörny ott vigyorgott rá.
– Marad a gyaloglás…Talán kell is ennyi sport – folytatta a férfi.
– Meglehet! – nyögte ki nagy nehezen.
– Akkor szép napot! – válaszolta a férfi és indult is volna, de a Liza tekintete megállította.
– Nem, nem szép napot! – kiáltott rá. – Magának semmi esetre se!
– Micsoda? – A férfi hátrahőkölt.
– Maga egy állat! – kiabált Liza. – Ne higgye, hogy senki nem hallja, mit művel! Ha még egyszer kezet emel a feleségére, vagy a gyerekeire, hívom a rendőrséget! Megértette? És nem szimpla rendőrök jönnek majd, vannak ismeretségeim magasabb körökben.
János elsápadt.
– Érti, amit mondok? Érti, maga szörnyeteg, aki még a gyerekeit is fenyegeti! Hallja mindenki, lesz tanúm bőven!
– Hallom! Ne üvöltsön!
– Akkor jegyezze meg, amit mondtam. Ha még egyszer megüti a családját, börtönben végzi, erről kezeskedem.
– Magának ehhez semmi köze! – felelte János kimérten, miután arcára kezdett visszatérni a szín.
– Majd kiderül. De ne próbálkozzon, mert az egész emelet figyeli magukat!
A férfi nem szólt semmit, csak megfordult és lefutott a lépcsőn.
Liza alig kapott levegőt a felindultságtól. Kimondta! Megmondta! Istenem! Meg merte tenni. Nem hallgatott a férjére…Vajon mi lesz ebből? Nem volt ismeretsége semmilyen rendőri körben, de ezt a szomszédja nem tudta, de nem kockáztathatta. Hátha leáll, hátha visszatartja, hogy tudja, mások is szemmel tartják.
Fellélegzett. A nap első sugarai már benéztek a panelház szürke folyosójának ablakain. Reggel lett. Olyan, mint bármelyik másik napon, és mégse olyan. Határozott léptekkel sietett le a lépcsőn, le az az utcára, ahol lágyan szálltak az őszi falevelek. Egy szebb október kezdett éledezni abban a pillanatban.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
