„Testét átjárta az izgalom. Alig várta, hogy becsukódjon mögöttük az ajtó, és eltűnhessenek a világ szeme elől. Nem volt már fontos sem a nyakék, sem a biztonság. Egy férfi és egy nő lettek csak, akikben fellobbant a vágy.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
A lakásba lépve mindketten egy picit lehiggadtak. Miklós megmutatta azt az apró szobácskát, amit Odettnek szánt eredetileg. Egy egészen kicsit fürdőszoba is tartozott a könyvekkel zsúfolt polgári lakáshoz. A falakat mindenhol tájképek díszítették, a szépen faragott tölgyfapolcok roskadoztak a szebbnél szebb kiadványoktól.
Odett elámult, mert ennyi különleges kiadványt nem látott még egy helyen. Miklós ahányszor elment mögötte, vagy rámutatott egy-egy szerző munkájára, amit a lány hírből sem ismert, megérintette őt. Mindannyiszor ahányszor ez megtörtént, Odett ereiben lüktetni kezdett a vér.
– Adhatok valami innivalót? – kérdezte a férfi.
– Igen, bár keveset, mert ma alig ettem.
– Maradt hideg sült ebédről. Megmelegítsem?
– Köszönöm, de egy falat se menne le a torkomon.
És valóban, az izgalom összekeveredett egy adag félelemmel és szerelemmel, és olyan elegyet alkotott, amely mellett szilárd étel nem fért el.
– Talán egy kis bort – mondta végül.
Miklós töltött neki, majd levett egy vékony kötetet a polcról.
– Olvass bele! Őt ismertem. Egy zseni volt, bár nem könnyű természet. Ahogy a zseniknél ez lenni szokott.
Odett nem ismerte Ady Endrét, de a bor kortyolgatása közben megragadták a folyton szerelmes és vágyakozó költő sorai. Észre sem vette, hogy lassan oldódik benne a feszültség. Miklós ez alatt mégiscsak hozott be neki némi harapnivalót. Az apró tálcán illatos hús és krumpli volt szépen elrendezve. Amikor letette, odahajolt a lányhoz és gyengéden megcsókolta a nyakát.
– Gyönyörű vagy! – súgta a fülébe. És az a fül azonnal lángolni kezdett.
– Miklós… – kezdte, – el kell mondanom, hogy…
– Ne mondj semmit, édes, tudom… Vigyázni fogok rád!
És átölelte a lányt, aki nem tiltakozott. Beleolvadt a védő-óvó ölelésbe, és olyan hevesen simult a férfi testéhez, hogy azonnal megérezte, hogy a férfi mennyire kívánja.
Egy pillanatra még kibújt belőle a jó kislány, akit arra neveltek, hogy vigyázzon testére, a szüzességére, de aztán mindez átadta helyét a szenvedélynek.
Ruhái lassan olvadtak le róla, és ebben nem volt semmi szemérmetlen. Vékony kombinéjában gyorsan beugrott az ágyba, és várta, hogy Miklós is megszabaduljon a ruháitól. A férfi elmosolyodott, lekapcsolta a villanyt, és pillanatok alatt birtokba vette a lány testét. Lassan, vigyázva simogatta ki belőle az ellenállás utolsó szikráit. És Odett odaadta magát mindenestül. Vékony teste úgy fonódott össze a férfiéval, mintha örökösen egy test lettek volna. Az első alkalom mégsem volt rossz, ahogy Sári mondta. Ismeretlen terep volt, amire tévedt, de nem bánta meg. Még hallotta, ahogy a férfi azt suttogja a fülébe, hogy csodálatos nő, aztán álomba merültek mindketten.
Hat óra elmúlt, amikor dörömbölésre ébredtek.
Miklós felkapott egy köntöst és Odett álmos arcára csókot nyomott.
– Megnézem, mi lehet az a nagyon sürgős – suttogta. – Pihenj csak!
Becsukta az ajtót és már nyitotta is a bejáratit.
A folyosón Lajos, a nyomozó toporgott türelmetlenül.
– Az isten szerelmére, tudja, hogy hány óra van? – kérdezte tőle haragosan.
– Persze, hogy tudom, de híreim vannak, és el akartam mondani.
– Maga nem szokott aludni?
– Ritkán, felettébb ritkán – somolygott a váratlan vendég. – Bemehetek?
– Ha nagyon muszáj.
Azzal Miklós betessékelte a kialvatlan tekintetű nyomozót. Hellyel kínálta, és megkérdezte tőle, hogy kér-e egy csésze kávét.
– Egy vödörnyit! – hangzott a válasz.
Ez alatt Odett magára kapta a ruháit. Még szerencse, hogy nem felejtett el tisztálkodási szereket is hozni. Az oldalajtón átosont a fürdőbe és megmosakodott. Megfésülte hullámos, szőkébe hajló hajkoronáját, majd megvizsgálta arcát. A szeme még mindig jobban csillogott, mint ahogy máskor. Egy pillanatra bevillant előtte Miklós kellemes érintése, izmos háta és bele is pirult az emlékezésbe. Vajon ő most rossz lánynak számít? Vajon mások is megteszik mindezt a házasság előtt? Valószínűleg igen, csak nem beszélnek róla.
Mi az ördögöt akarhat ilyen kora reggel a nyomozó? Ez motoszkált még a fejében. Még szerencse, hogy van egy kis ideje munkába indulás előtt.
A készülő kávé sejtelmes illata bekúszott a fürdőszobába is. Ez felriasztotta az álmodozásból. Egy kis pirosítót kent még az arccsontjára, és úgy döntött, ideje kilépnie a fürdőszoba biztonságából. A nyomozó lesz az első, aki látni fogja őt nem szűzként. Vajon látszik-e ez egy nőn?
Amikor kinyílt a fürdő ajtaja, mindkét férfi felkapta a fejét. Miklós szerelmesen, a vendég pedig kíváncsian nézett rá.
– Jó reggelt! – mondta a lány félénken.
– Magának is kisasszony! Ne haragudjon, hogy így magukra törtem, de nagyon fontos dolog jutott a tudomásomra és azt el kell mondanom.
– Töltök neked… magának is – mondta gyorsan a házigazda. A másik féri figyelmét nem kerülte el a nyelvbotlás. De meg is értette. A lány fiatal volt, gyönyörű és ártatlan. Remélhetőleg nem könnyűvérű, gondolta.
Odett leült és tett két kockacukrot a kávéjába, aztán zavartan kavargatta.
– Képzeljék, este nem bírtam nyugton maradni, és az egyik emberemmel elmentem a Kálvária térre. Tudják, arra a címre, amit a földön talált a kisasszony.
Egy kis hatásszünetet tartva folytatta.
– Sose találnák ki, hogy ki lakik ott? Mátrai Zoltán. Ismerős a név?
– Így hívták az apámat – kiáltott fel a lány, miközben majdnem félrenyelt.
– Való igaz. Felébresztettem a házmestert és ő mondta, hogy már évek óta a házban él. Fura egy figura, de nem árt senkinek. A lakbért meg rendesen fizeti.
– Apám meghalt. Nemrég felkereste anyámat valaki és üzenetet hozott tőle. Az utolsót.
– Meghalt? Mikor?
– Azt nem tudom pontosan, de hozott tőle egy levelet. Azt mondta az az ember, hogy verekedés közben leszúrták.
Mindhárman megdöbbentek.
A kora reggeli szürkületben hirtelen megváltozott minden.
– Ez furcsa. Tegnap este még biztosan élt – jegyezte meg a nyomozó. – A házmester látta elmenni és megjönni. Igaz, hogy éjjel a lakásban nem volt senki, de szemmel láthatólag lakott ott valaki. Most az a kérdés, hogy valóban ő, vagy valaki, aki elvette a papírjait, és az apjának adja ki magát. Vajon ki hazudik?
– Apám hét éve hagyott el bennünket. Én azóta nem láttam. Nem is sejtettem, hogy ennyire közel lakik hozzánk, ha tényleg róla van szó.
Miklós szája tátva maradt. Mukkanni sem tudott az események ilyen fordulatán. Töltött magának még egyet méregerős feketéből és várt. A szálak mintha egyre jobban összekuszálódtak volna.
Odett is összezavarodott. Élne az apja? Akkor miért küldte a levelet? Mire volt jó az egész ceremónia? Miért akarta elhitetni, hogy megölték? Kinek volt jó mindez?
– Mit mondott még a házmester?
– Semmi mást. A lényeg, hogy ma figyelni fogja és értesít, ha hazaér.
– Oda akarok menni én is! – mondta ki hangosan Odett, ami belül emésztette. – Látni akarom az apámat, aki hét éve se szó, se beszéd, lelépett.
– Ezt nem engedhetem – vágott közbe Miklós. – Veszélyes is lehet! Ne feledjük, hogy azt a papírt, amelyen apád…apja neve állt, az utcán találtuk, és egy olyan ember zsebéből esett ki, aki megtámadta a nyomozó urat. Talán a nőkkel sem lenne kíméletes. Inkább várjunk türelemmel, amíg kiderül, hogy ki is az az ember valójában.
A lány hallgatott. Nem akart ellent mondani, mert úgyis lebeszélik. Inkább azt próbálta kitervelni, hogyan is tudna elszabadulni a munkahelyéről. Kalácsné biztosan elengedi, ha jó kifogással áll elő.
– És a nyakékről semmi hír? – tette fel a kérdést házigazda. Nem kerülte el a figyelmét Odett hallgatása. Sejtette, hogy az nem hagyja annyiban. Ennyire már ismerte. Tudta, hogy bátor és végtelenül makacs. Még akkor is, ha veszélybe sodorja magát. De nem akart most vitába bocsátkozni.
– Arról semmi, de még nem adom fel! Sok embert ismerek a városban, aki tartozik nekem egy szívességgel. Hátha az egyik most akarja törleszteni.
Mindhárman hallgattak. A nyomozó felhörpintette a kávéját és borostás állát simogatva vette kalapját.
– Ideje lenne aludnom egyet – jegyezte meg, majd elköszönt és lesietett a lépcsőn.
Odettet is várta a munka, amelyre most egy pillanatig sem akart gondolni. Csak apja járt eszében, vagy az, aki elfoglalta a helyét a Kálvária téri bérházban.
– Nekem is mennem kell – mondta miután otthonosan elmosogatta a három csészét.
– Ugye, vigyázol magadra? – ölelte át Miklós és hosszan megcsókolta. – Érted megyek négykor, jó?
– Persze, hogy vigyázok! Nagyon foglak várni!
A lány boldogan hozzásimult, és járt a fejében, milyen fura az élet. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz, és soha nem lehet tudni, vajon adakozó vagy épp harácsoló kedvében van-e.
Előző rész
Következő rész
fotó: Pinterest
