„– Úgy hiszem, ha Odett kisasszony összerakja a legszükségesebbeket, indulhatunk is.
A lány már ott sem volt. Szélsebesen pakolni kezdett és az arca ragyogott az örömtől.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Odett még életében nem pakolt össze ilyen gyorsan egy-két napra való holmit. Jóleső borzongás járta át minden pillanatban, amikor arra gondolt, hogy egy fedél alatt lehet Miklóssal. Igaz, hogy dolgoznia kell másnap, de ettől függetlenül minden szabadidejében vele lesz. Megölelte anyját és kedvesen rámosolygott az ideiglenes testőrére.
– Nagyon vigyázzon édesanyámra! – mondta szigorúan, de csillogó szemmel.
– Bízhat bennem, kisasszony! Egy haja szála sem fog meggörbülni.
Miklós a bajusza alatt somolygott, mert még ő is észrevette, hogy Lajosnak nagyon tetszik az asszony, bár nem az volt a feladata, hogy elcsábítsa. A sors azonban fura rendező. Pár napja még ő sem sejtette, hogy egy gyönyörű, talpraesett lányt sodor útjába az élet, aki ma nála éjszakázik. Egy valamit azonban tudott: anyja nem lesz otthon, mert előző nap említette, hogy ellátogat az öccséhez Szigetvárra és pár napot ott is marad. Nem volt szándékos ez a feledékenység, nem akarta Odettet kellemetlen helyzetbe hozni, csak amikor kimondta a meghívást, nem jutott eszébe a tény. Most meg így indulás előtt nem akarta már megemlíteni. Csak bonyodalom lett volna belőle.
Odett fogta kis bézs bőröndjét és elindultak. Hűvös volt az este, de nem a hideg miatt remegett. Az izgalom bőven belejátszott a remegésébe. Ahogy kiértek a kapun, a félhomályban Miklós kivette a kezéből a holmit, és mintegy véletlenül összeért az arcuk. A férfi ránézett és a vágytól csillogó szemeknek nem tudott ellenállni. Fél kézzel magához húzta a lányt és szenvedélyesen megcsókolta. Odett nem tiltakozott, mert erre várt titkon. Az utcán meg nem járt senki, nem rosszallhatta senki a nyilvános csókolózást. A férfi ajka szenvedélyes, mohó és követelőző volt. Oly módon vette birtokába a lány ajkát, hogy annak minden porcikáját átjárta az izgalom. Ilyesfajta vággyal eddig még nem találkozott, bár volt egy pár udvarlója. Nem sok, de annyi igen, hogy legyen viszonyítási alapja. Az ölelésben felolvadt, és esze ágában sem volt tiltakozni. Képmutatás lett volna.
– Odett – lihegte a férfi. – Szerelmes vagyok beléd. Az első pillanattól kezdve, ahogy megjelentél az ajtóm előtt.
A lány elpirult. Minden túl gyorsan jött. Eddig csak óvatosan kerülgették egymást, erre most a csók és a vallomás. Vajon rendjén van ez így? Barátnői erről sose meséltek neki. A vágy szót nem is ismerték, vagy szemérmesen elhallgatták. De az ő vére lüktetett, és az egész teste borzongott, amikor a férfi végig simította a nyakát. Milyen jó, hogy Miklós anyja ott lakik, mert különben nem bírná ki, hogy ne adja oda magát a férfinak, gondolta. Életében először. Sárival egyszer már beszélgettek erről, de ő nem tudott sokat a testiségről. Egyet viszont biztosan: óvatosnak kell lennie, mert ha terhes marad, tönkre mehet az élete. Sári csak annyit mondott neki titokzatosan, és kissé pirulva, hogy az első alkalom nem annyira különleges, mint ahogyan az ember gondolná. Eddig nála fel sem merült ennek a lehetősége, mert az udvarlók vagy túl udvariasak vagy egyszerűen mulyák voltak. Igaz, ő sem érzett vágyat, inkább csak kíváncsiságot, mert a csókolózások közepette gyakran megérezte duzzadó férfiasságukat.
Amikor kettévált testük a márciusi estében, egyikük sem szólt semmit. Befordulva a sarkon azonnal meglátták a földön fekvő férfit.
– Úristen! – sikoltott Odett. – A nyomozó!
Rohanni kezdtek. Miklós letérdelt az ájult férfi mellé.
– Lélegzik! – mondta. – Valaki leüthette, mert óriási púp van a fején.
Azzal megpróbálta visszapaskolni az életbe. Az ájult ember lassan tért magához. Tágra nyílt szemmel bámul Miklósra.
– Mi történt? – kérdezte.
– Ez akartuk kérdezni mi is – mondta gyorsan Odett.
– A nyakék… – suttogta.
Odett megtapogatta a zsebeit. Elsápadt.
– Elvitték!
– Nem látta, ki volt? – faggatózott reménykedve Miklós.
– Váratlanul kaptam egyet, és aztán elsötétült minden.
– Akkor valaki figyelte a lakást, és követte magát.
– Minden bizonnyal.
A nyomozó feltápászkodott. Leporolta magát és megtapogatta sajgó koponyáját.
– Az isten verje meg! – mondta bosszúsan. – Túl jól ment minden. Most aztán bottal üthetjük a nyomát. Soha az életben nem kerül elő, mert eltűnik egy orgazda kezei közt.
Vajon ugyanaz a férfi vihette el, aki délután próbálkozott? Vagy egész bűnbandával állnak szemben, töprengtek mindhárman.
– Jól van? Bekísérjük az irodájába?
– Jól vagyok, semmi szükség nincs rá – válaszolta ingerülten az áldozat. – Maguk sem láttak semmit?
– Csak most értünk ide… De senki nem volt a közelben – kotyogta közbe Odett. Majd lehajolt a földre és felvett valamit. Egy apró pénztárca volt az. Barna, foltos, nem tegnapi darab. Nem volt benne pénz, csak egy papírlap, amelyen egy cím állt: Kálvária tér 9. fsz. 4. M.Z.
– Talán a támadó veszítette el – jegyezte meg Lajos. – Ha szerencsénk van, akkor ez a cím nyomra vezethet.
– Az is lehet, hogy valaki már jóval előbb kiejtette a zsebéből. – Miklós hangosan morfondírozva nézett körül a zűrzavaros estében. Próbálta megfigyelni, vajon van-e valaki a közelben, aki épp őket lesi. De az utca csendes volt, már minden jó szándékú ember a lefekvéshez készülődött.
– Maguk menjenek, én elleszek! Holnap felkeresem ezt a címet, hátha valaki információval tud szolgálni.
Így elköszöntek és villamosra szálltak. Alig húszpercnyi zötykölődés után megérkeztek a férfi lakásához, amit Odett már ismert. Miklós még mindig nem tudta, hogyan mondja el, hogy kettesben lesznek. Mi van, ha a lány sarkon fordul? Mi van, ha haragudni fog rá, amiért becsapta? Igaz, nem szándékosan, de szólhatott volna előbb is. Tovább azonban nem várhatott.
– Szeretnék valamit mondani… – kezdte. – Lehet, hogy gyűlölni fogsz, de hidd el, nem akartalak átverni.
Odett egy pillanatra megmerevedett. Vajon mi jöhet még ezen az estén?
– Ugye, nem most fogod bevallani, hogy nős vagy? – kérdezte óvatosan.
– Istenem, dehogyis! De azért van valami…
– Meggondoltad magad? Vagy anyukád egy boszorkány és seprűn jár?
– Nem talált. Anyám bűbájos asszony, csak épp nem lesz otthon. Elutazott, és ez csak később jutott eszembe.
Odett fellélegzett.
– Azt hiszem, nagylány vagyok már! – közölte elpirulva. – Nem félek a férfiaktól. És még karmolni is tudok.
– Akkor nem pofozol fel?
– Eszemben sincs. Bár megérdemelné, kedves ügyvéd úr!
– Tudom – hajtotta le a fejét szemtelen módon Miklós.
Odett nem jött zavarba. Eldöntötte. Ha jó, ha rossz, amit éjjel tenni fog, akkor is megteszi. Ideje már elveszíteni azt, amit mindenki annyira fontosnak hisz, elvégre modern lány. És Miklósnál jobb alanyt erre keresve sem talált volna. Vágyott rá, élvezte a csókját, ölelését.
Testét átjárta az izgalom. Alig várta, hogy becsukódjon mögöttük az ajtó, és eltűnhessenek a világ szeme elől. Nem volt már fontos sem a nyakék, sem a biztonság. Egy férfi és egy nő lettek csak, akikben fellobbant a vágy.
fotó: Pinterest
