Péter ott volt. Ott, ahol ő. Teljes életnagyságban, lebarnulva és éppen nevetett, amikor megpillantotta. Sokáig nem vette őt észre, és a hatalmas kertben Szandra egy ideig el is tudott tűnni, mert úgy érezte, ha találkoznak, meghasad a szíve a fájdalomtól. Érthetetlen volt ez a vonzalom, ahogy minden más szerelem is, mégis szerette volna megmagyarázni, mi vonzza a férfiban. Nem az elérhetetlenség, olyan ócska lett volna arra fogni, hiszen maga sem tudta, el akarná-e érni igazán. Ha tehetné, ha nem lenne házas, ha nem lennének gyerekei… De voltak. Péter felesége is ott volt a partin, ahogy múltkor. Megleste őket, látta, hogy habár nem lógnak egymás nyakán, azért nyilvánvaló volt, hogy összetartoznak, és figyelik egymás mozdulatait. Szandra szíve kiugrani készült, de nem a helyéről, hanem úgy egyáltalán az egész testéből, a mélybe, a végtelenbe, mindegy hová, csak el onnan, ahol most van. Sietős léptekkel visszament a házba könnyű kabátjáért, hisz az éjszakák a nyár végén már nem voltak annyira melegek. Felkapta, sóhajtott egyet és már tűnt is volna el, ha Péter nem áll meg a küszöbön előtte egy méterrel, és nem néz rá úgy, ahogy.
– Te? – kérdezte döbbenten. – Nem tudtam, hogy itt leszel. Pontosabban reméltem, de nem találtalak.
– Szia! – mondta a lány halkan, de nem vette le tekintetét a férfi arcáról. – Kerestél?
– Éreztem, hogy ha itt vagy, el akarsz majd tűnni.
– Igazad van, azt hiszem, mennem is kell…Ha megbocsátasz…
– Miért kell menned? Nemrég jöttél, nem? Mire föl ez a sietség?
– Nem érzem jól magam! – felelte gyorsan, ami igaz is volt, de azt nem tette hozzá, hogy nem fizikailag van rosszul, hanem a lelke sajog.
Péter nem kérdezte meg, mi baja. Hosszan méregette, és Szandra tudta, hogy felesleges bármit hazudnia, átlát rajta.
– Rendben! – mondta nagy sokára. – Ugye tudod, hogy vannak olyan dolgok, amely elől nem menekülhet az ember a végtelenségig? – A mosolya őrjítő volt.
A lány bólintott.
– Vannak, de azért meg kell tenni mindent, hogy elkerüljük a csapdákat! – nyögte ki, azzal már el is tűnt a kitárt vaskapun, amely épp kinyílt, hogy beengedje az újabb italutánpótlást, amire a vendégek szomjasan várakoztak.
A férfi megfordult és visszament a többiekhez. Fél óra múlva olyan szinten kezdett hasogatni a feje, hogy azt hitte, szétpattan. Megkérdezte Grétát, akar-e maradni, akart. Ő nem bírt tovább egy percig sem. Kocsiba ült, és hazavezetett. A fiúk még nem aludtak, de nem nagyon törődtek apjukkal. Felgyalogolt az emeletre, bevett egy fájdalomcsillapítót, és leült a laptopja elé. Sokáig bámulta a sötét monitort, majd úgy döntött, meg fogja írni Szandrának, mit érez. Minden gondolatát lejegyzi, és nem érdekli, hogy sose fogja elküldeni. Muszáj volt kiírnia a félelmeit, a fájdalmát, és azt a szerelmet, amit érzett. Kicsit szégyellte magát, mert ezt az egészet nem találta túl férfiasnak, inkább tűnt nyafogásnak, mint valódi érzelmi hullámzásnak, de nem érdekelte. Éjfél lett, mire végzett vele, és már attól jobb kedve lett, ahogy visszaolvasta. Elégedetten mentette le, majd lecsukta a laptopot, és elment aludni.
Szandra nem sejtette, hogy ennyire vágyódnak utána, ő úgy hitte, Péter szinte megkönnyebbült, amikor ő lelépett. És vajon mire gondolt azzal, hogy vannak dolgok, ami elől nem futhat el? Egy szeretői kapcsolatra célzott? Nem, ő arra nem lett volna képes soha, egyszerűen nem bírta volna el a lelkifurdalást. Hogy tudna boldog lenni, ha mások életébe belepiszkít? Ez lehetetlen. Másnap reggel, amikor felébredt, elmosolyodott azon, hogy milyen boldogságot érzett a férfi láttán. Egy ember a világmindenségben, semmi több, mondta magának, de ez nem adott neki vigaszt. Egy ember, aki fontosabb, mint nyolcmilliárd másik. És ennél több nem kell a boldogsághoz. Lezuhanyozott, megivott egy kávét, fogat mosott, majd észrevette, hogy késésben van, mert a falióra megállt. Telefonját nem figyelte, nem volt a rabja máskor sem. Szélsebesen magára kapott egy púderrózsaszín ruhát, kifestette a szempilláját, és már készen is állt egy újabb meleg nyári napra. Felkapta a táskáját, szinte futott az udvaron át, amikor kilépve a zöldre festett fakapun, elgázolták. Nem egy autó, nem egy busz, szimplán egy biciklis lökte úgy fel, hogy elvágódott, és a betonra zuhant. A kerékpáros szintén lerepült a járgányáról, de gyorsan felpattant, leporolta magát, és el is illant azonnal a sarkon. Szandra azonban nem mozdult. Elveszítette az eszméletét, és addig hevert a járdán, amíg arra nem jött egy kamasz srác a kutyáival, és nem hívta a mentőket. Azok pár percen belül kiértek a helyszínre, ami felért egy csodával, és a véres fejű lányt hordágyra tették. A megmentő kutyái hangosan ugattak és ugráltak, mint akiknek elment a józan eszük, és csak akkor csillapodtak le, amikor az autó hatalmas szirénázással elindult.
– Miféle emberek vannak?! – hördült fel valaki. – Hogy lehet az, hogy már a járda se biztonságos? – jegyezte meg egy másik, aki akkor ért oda és mindent tudni akart.
Szandra ezalatt a mentőben nem válaszolhatott semmit. A két orvos közül az egyik megigazította a combján felcsúszott ruháját, és megjegyezte, hogy mennyire szép ez a lány. Különösen a haja. A másik hümmögött, de magában hülyének nevezte. Hogy juthat eszébe valakinek, hogy egy ájult beteg haját dicsérgesse? Beteg ez a világ, szögezte le, és alig várta, hogy vége legyen a műszakjának, mert várta új kedvese.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
