Majdnem fél év múlt el azóta, hogy találkoztunk. Volt ebben minden. Timi külföldre ment először két hónapra, aztán még kettőre. Mindig kicsit meghosszabbították a kint létét, és Szingapúrból nem ugrik haza az ember hétvégénként. Úgy látszott, jól érzi magát, csak néha említette, hogy hiányzunk neki. Nem akartunk semmit mondani, kicsit azért hergeltük telefonon, hogy ne legyen már olyan jó neki, de persze tudta, hogy hülyéskedünk.
A sorozat előző részét itt olvashatod
Újra kedd van, és mindhárman ráérünk, ötre beszéltük meg a találkát és a nagy beszélgetést. Ideje. Furamód a bajok inkább eltávolítottak bennünket egymástól, mint közelebb hoztak. Az is lehet, hogy csak a magam nevében mondom ezt, mert én képtelen voltam a sirámaimmal nyaggatni őket. Inkább belül őrlődtem, amiről tudtam, hogy káros, de érdekes mód az a fene sok idézet meg Coelho nem segített semmiben.
Pedig annyi okosság és bölcs tanács van a neten, hogy az egész emberiségnek elég lenne kétszer is. Mégse túl boldogok az emberek. Vagy csak én hiszem ezt, mert én nem vagyok. Ha az ember csak magát látja, magáról elmélkedik, nem vesz észre mást, és úgy hiszi, a világ hozzá hasonlóan reagál mindenre. Hatalmas tévedés ez, ahogy a szerelmi köd is.
Tavasz van, kellemes május, igazi kiülős idő, még sincs jó kedvem. Veszem a vékony kabátom és elindulok. Sose kések. Timi mindig, Panna meg hol így, hol úgy.
Meglepve látom, hogy nem elsőként érkezem, mert Panna már ott ül, előtte egy pohár víz. Nem néz ki jól, pedig mindent megtett, hogy eltakarja a romokat. Lefogyott, sápadt és rosszkedvű. Erőltetett mosollyal üdvözöl.
– Bocs, szomjas voltam, muszáj volt valamit kérnem – mondja.
Megölelem, érzem a bordáit a vékony ruha alatt. Negyven kiló vaságyastól.
– Jól nézel ki – hazudom.
– Hazudsz, bár mindig arra vágytam, hogy lefogyjak.
Nevet. A szája sarkában megjelenik egy ránc. Öreggé teszi a mosolyát.
– Vigyázz, mit kívánsz! – teszem hozzá, hogy oldjam a hangulatot.
Ekkor robban be Timi, aki dögös, mint mindig, és a cukrászdában ülő két pár férfitagja nem bírja ki, hogy ne vessen rá egy pillantást. Csak gyorsat, nehogy a velük lévő nő észrevegye. Én azonban mindent látok, velem szemben ülnek.
– Istenem, csajok, de jó, hogy itthon lehetek és veletek! – kiáltja hangosan.
Ezt talán ő sem gondolja komolyan. Legalábbis nehéz elképzelnem Szingapúr után.
Rendelünk, közben egymást méregetjük, feszültség van a levegőben.
– No, ki kezdi a mesét? – teszem fel a kérdést. – Gyorsan el kell mondanunk, kivel mi történt, mert szétfeszít már a türelmetlenség.
– Ahogy mindig – jegyzi meg Panna. Nem értem, mire fel a szarkazmus, de úgy látszik, nagyon megviselte az elmúlt pár hónap. Ha jobban megnézem, a szeme körül árkokat fedezek fel. Valóban nem néz ki jól.
– Kezdd te! – néz rám Timi. – Úgyis nálatok van talán a legtöbb gond!
Bólintok.
– Na, szóval, annyit tudtok, hogy Andris lelépett. Nem akart ő sokat gondolkodni, időre sem volt szüksége, egyszerűen válni akart. Rendesen megkaptam, hogy rideg és érzéketlen vagyok, hanyagoltam az ágyban, és nincs bennem semmi nagyravágyás.
– Ezt hogy értette? Már ez is baj? – szól közbe Panna ingerülten.
Mielőtt válaszolhatnék, a tizenéves felszolgáló leteszi elénk a sütiket meg a kávékat.
– Azzal érvelt, hogy nekem mindig minden úgy volt jó, ahogy van. Nem akartam többet a világból, mint amit a hétköznapok adnak.
– Már ez is baj?
– Igen, és lehet, hogy igaza van, de nem tehetek róla. Én ilyen vagyok. Nem vágyom nagy dolgokra, jól érzem magam, ha a munkahelyemen és otthon csendesen telik az idő.
– És most? – Timi teli szájjal szegezi nekem a lényegre törő kérdést.
– Most elválunk. A jövő héten kell a bíróságra mennem.
– Akkor ez nem próbaválás?
– Nem, semmiképp. Ezt mi igaziból csináljuk.
A lányok hallgatnak. Nem tudják pontosan, hogy most részvétet nyilvánítsanak vagy örüljenek.
– És hogy viseled? – Panna hangja távolról szűrődik be, annyira elgondolkodtam.
– Az elején nehéz volt. Folyton sírtam, de két hónap után beláttam, hogy ideje új életet kezdeni. Andrist nem hatotta meg a sírás, mert időközben összeköltözött az egyik kolléganőjével, akivel állítólag a különélésünk közben találtak egymásra. Ő vigasztalta a közönyös és unalmas felesége után.
– Ezt sose hittem volna róla. Tényleg összeillettetek! – Timi kibámul az ablakon.
– Ennyi volt, jöhet a következő áldozat – nézek Pannára és próbálom visszaszorítani a könnyeim. Timi megsimogatja a vállam, ami nem segít ebben.
– Mi is külön vagyunk, de hát én akartam. Erőltettem, megszívtam. Most a gyerek is haragban van velem, mert én rontottam el az életét. Ezt minden alkalommal az orrom alá dörgöli, amikor hajlandó átjönni. Tibcsi viszont sokkal boldogabbnak tűnik, mióta nem vagyunk együtt. Peti szerint sokat vannak együtt, eljár vele focizni, gépeznek és egészen másmilyen lett, amióta külön vagyunk.
– És te? Veled mi van? Nagyon sovány vagy.
Timi hangjában tonnányi együttérzés, de Panna mintha meg se hallaná.
– Elrontottam. Tudom, hogy elrontottam, de nem tudom visszacsinálni. Már könyörögtem is Tibcsinek, de azt válaszolta, minden alapja a bizalom. És ő nem magában, hanem bennem nem bízik.
– Ezt hogy érti? – kérdezem én, miután visszapréseltem szemembe a könnyeim.
– Azt mondogatja, hogy ronda dolog volt tőlem vádaskodni. Ő megpróbálta megmagyarázni, de én csak hajtottam a magamét. Nem érzi, hogy bűnös lenne, pedig én úgy állítottam be, mint a világ leghűtlenebbjét. Szerinte, igenis jó ez a próbaválás, legalább rájövünk, mit is akarunk valójában.
Újabb hallgatás. Nézem, ahogy bejön egy család, két kisgyerekkel az egyik visít. Az anyuka arca szürke és fásult. Már megszokta, ahogy látom, nem vesz tudomást a jelentet rendező fiáról.
– Nem bírok enni… Én, aki máskor a vasat is megettem volna, most legfeljebb gyümölcsöt tudok magamba préselni.
Átnyúlok az asztalon és megsimogatom a kezét.
– Látod, nekem ez nem jutott. Válok és eszem. A francba! – Mindhárman nevetünk.
– Szeretnéd visszacsinálni a dolgot? – kérdezzük szinte egyszerre.
– Igen. – Nem hazudik, bevallja. – Tévedtem, és mégse bocsájt meg.
– Hidd el, ez idő kérdése. És előbb-utóbb megunja a vasalást – mondja Timi, és tudjuk, hogy ez nem feltétlenül igaz.
Panna nem mosolyog. Nem nyúl a franciakrémeshez, csak a kávéjába kortyol, aztán legyint.
– Timi, te jössz! Nagyon titokzatos voltál legutóbb! Érzem, hogy valamit elhallgatsz! – szól oda neki.
– Jaj, lányok, nem is tudom, hogyan mondjam meg – sóhajt fel a mi bombázónk.
– Kinn maradsz Szingapúrban? – támad rá erőteljes hangon Panna, mintha az bűn lenne.
Timi nem sértődik meg, de nem válaszol. Jesszusom! Mi a jó ég történt vele? Nem ilyennek ismerjük. Hatalmas pofával ontja mindig az észt, belevaló és vicces, most meg nyusziképpel ül az asztal túlfelén.
– Terhes vagyok – közli.
– Micsoda? Negyvenkét éves vagy! – kiáltok fel úgy, hogy a fél cukrászda hallja.
– Igen, köszönöm az információt. Jó, hogy mondod.
Panna mégiscsak belekezd a krémesbe. Jobb, mint megszólalni.
– Bővebben? – kérdi pár pillanattal később.
– Nem terveztük. Megismerkedtem egy angol pasival. Ott él már tíz éve. Összejöttünk és nem tudom, hogyan, de azt vettem észre, hogy gyerekem lesz. James nagyon boldog volt, és kérte, hogy tartsuk meg.
– Hisz csak pár hónapja ismered!
– Jogos, de mégis úgy érzem, ez a helyes döntés. Most azért jöttem haza, hogy elmondjam, kiköltözöm Szingapúrba és majd jöhettek hozzám, ha akartok.
Egyikünk sem túl boldog az ajánlattól.
Fél éve még együtt hülyéskedtünk egy szoba kanapéján, most meg három nő mered a semmibe. Az egyik válik, és belenyugodott, a másik nem válik, de nem él házasságban. A harmadik messzire kerül, ahol gyereke lesz. Széthullik egy több évtizedes barátság. Egyikünknek sincs illúziói.
A csend nyomasztóan hangos az asztalunknál. Csak az a gyerek hagyná már abba a nyafogást. Inkább veszek nekik három adag fagyit is, csak fejezze már be, gondolom haragosan.
Május van, a nap még ragyogóan bevilágít a cukrászda ablakán, ahol mindenki tudja, hogy az élet egy pillanat alatt megváltozhat, de ezt senki nem hiszi el.
Vége
fotó: Pinterest
