Egyszer azt kérdezte tőlem valaki, szeretem-e azt az embert, akivé lettem. Hirtelen bevillant előttem, hogy nem vagyok se szép, se csúnya, kövér se, de sovány se. Átlagos vagyok a szó jó értelmében. Ahogy a legtöbb ember, és nem akarok már több lenni, mert elmúltak azok az évek, amikor szívemben végtelen szenvedéllyel hittem abban, hogy a világ általam lesz jobb. Általam is, hiszen nem születtem tökéletesnek. Pontosan annyira vagyok tökéletlen, mint egy cipő, amit megvesznek, használnak, időnként új gumi kerül a sarokrészére, mert elkopott, viszont kényelmes, megszokott és nincs kidobásra ítélve, habár elszaladt felette az idő.
Szeretem-e, akivé lettem? Igen, felelem bátran, mert tudom, honnan jöttem. Emlékszem arra a kislányra, aki soha nem volt elég jó, már csak azért se, mert nem fiúnak született. Micsoda pocsék indulás ez, gondolhatná valaki, de még mindig jobb, mint betegnek vagy sérültnek lenni. Emlékszem azokra az évekre, amikor nem simogattak, szeretgettek, mert mi nem olyan család voltunk, és dicsérni is elfelejtettek, mert az se volt szokás. Szidni és becsmérelni azonban megszokott volt, mondván, az segíti a fejlődésem, különben elkapatnám magam. Sose felejtem a gyötrő megfelelni vágyásom, hisz abból állt sokáig az életem. Egy élő felkiáltójel voltam, mert képtelen voltam elhinni, hogy szerethető vagyok csak azért, mert létezem. Mást se csináltam felnőttkoromig, mint bizonygattam létem igazát, és el akartam mondani a világnak, hogy hé, vannak értékeim, ne írjatok még le. Mégis bármit tettem, láthatatlan maradt, kivéve a hibáimat és a tévedéseimet. Soha nem értettem, hogy ezeket miért írja mindig erősebb tintával az élet…
Nehéz volt elfoganom, ha valaki szépnek talált, bár erre nem igazán volt példa, talán csak egy srác esetében, akit nem vettem komolyan. Ő sokszor mondta, én meg kinevettem. Hogy lehetnék én szép és jó, ha más nem látja? Kedves talán, de inkább csíptem, rúgtam, haraptam, mint a ketrecbe zárt állat, aki tudja, hogy kap enni, de szabad már nem lehet.
Mégis felnőttem, bebizonyítottam, hogy lehetek jó barát, remek szomszéd vagy munkatárs, aztán feleség és szerető anya. Persze voltak buktatóim továbbra is, mert egy házasság nem lehet jó, ha a felek nem egyenlőek benne. Így, ha nem is tudatosan, de azon dolgoztam, hogy felbomoljon, hogy elmondhassam, lám, ebben se vagyok sikeres. Majd felálltam, új utat kerestem, és megint hinni akartam abban, amit az régi srác mondott: szép vagyok, kellek és még sok érték rejlik bennem, csak senki nem csiszolta fényesre a lelkemben rejlő gyémántot. Hogy igaza volt-e, nem tudom, de azt igen, hogy idővel felébredtem, és úgy haladtam előre, hogy minden baj után egyre keményebben tudtam küzdeni. Hogy nehéz volt-e? Igen, de kinek nem az? Keveseknek jut a sima út, sokkal többen maradnak a gödör alján. Velem nem ez történt, mert volt bennem kitartás és szorgalom.
Igen, szeretem, aki lettem. Már nem érdekel, hogy átlagos vagyok-e vagy sem. Ember vagyok, nő, aki, aki anya, aki tud élni, rajongani és mosolyogni, mert olyan évek vannak mögötte, amiket más nem ismer. Már nem akarom kikiabálni, hogy mi van belül, mert ami van, mind az enyém. A történeteimet, emlékeimet, a poklot és a Paradicsomot is megjártam, hogy most itt lehessek, és tudjak örülni a kék égnek. Sokan hiszik, hogy az egyszerű dolgok semmitmondóak… Mekkorát tévednek! Csak azok számítanak! Egy magányos virág a járda repedési közt, a hideg, ami pirosra csípi az arcunkat, a nap, ami megérleli a fán az utolsó almát is. Jelentéktelen apróságok, amelyek jelzik, hogy élünk, látunk, és szeretünk. De már nem egy embert, vagy az Igazit, hanem egy jó könyvet, egy kellemes beszélgetést, egy gyors ölelést vagy egy szenvedélyes éjszakát.
Jó élni, jó lenni! Jó annak lenni, aki vagyok. Hazaértem önmagamban. Ennél többet azt hiszem, ember nem kívánhat az életétől.
Kép forrása: Pinterest
