Erre biztosan sokan felkapják a fejüket és azt mondják, olyan nincs… A világirodalom tele van szebbnél szebb anyáknak szóló versekkel, az anyák hősiességéről, önfeláldozásáról tengernyi könyv íródott…
Látjuk a mindennapokban a szeretetüket, érezzük a bőrünkön. Az egyszerűen lehetetlen, hogy egy anya ne szeresse a gyermekét, vagy valamelyiket kevésbé szeresse.
De mi van, ha mégsem olyan határtalan és feltétlen ez a szeretet? Mi van akkor, ha a családban az egyik gyerek, tudja, minden porcikájában érzi, hogy őt nem szereti az anyja. Nem szereti, csak elviseli. Nem öleli, vagy nem úgy öleli. A tekintetében nem találja meg azt a szeretetszikrát, amit a testvérei nap, mint nap látnak.
Mindig azt állítjuk, hogy egyformán szeretjük minden gyerekünket. Mert a társadalmi elvárások ezt várják el tőlünk. Elítélnének bennünket, ha azt mondanánk, hogy a legnagyobb a kedvencem, mert magamra ismerek benne. Vagy azt, hogy a legkisebb a leghízelgőbb, őt szeretem, mert a bújása nagyon jól esik. Ez utóbbinak, a legkisebbnek van a legjobb dolga, mert, ha ő a kiválasztott, akkor, őt szeretni jobban, kevésbé elfogadhatatlan, mint a többi gyerek esetében. Mert ő a kicsi, mert ő a legvédtelenebb, mert még olyan cukorborsó…. De a cukorborsó mellett ott van a másik egy-két gyerek, aki nap, mint nap szembesül azzal, hogy neki kevesebb jut a szeretetadagból. Neki bizonygatnia kell, hogy érdemes rá. Okosabbnak kell lennie, jobban kell tanulnia, engedékenyebbnek kell lennie….
Az az anya, aki lelkileg sérült, kemény sorscsapásokkal sújtott családból érkezik, nem tud jól szeretni.
Szeretne, de nincsenek meg a mintái. Őt sem szerették, nem ölelgették, nem dicsérték, és megkeményedett szívéből nem nagyon cseppen a szeretet a gyermekei felé. Az a nő, aki úgy érzi, hogy csak kislányokat szeretne szülni, mert azok bájosak, kedvesek, könnyen öltöztethető hajas babái az anyukájuknak, a fiúkat nem tudja elfogadni. Mert a fiú, az az apa kicsinyített mása a szemében. Abban az esetben, ha a férj kicsapongó, netán iszik, előbb-utóbb válásra kerül a sor. Ekkor a fiúgyermek testesíti meg a férfit a családban. A férfi által képviselt tulajdonságokat. Sok nő ezt nehezen viseli el, hiszen, a fiúgyermek sokszor kezelhetetlenebb, agresszívebb, és már el is hangzik az ítélet: épp olyan, mint az apja. Ez a fiú keserű sorsot élhet meg, mert soha nem lesz elég jó anyja szeretetére.
Az az anya, aki maga sem kapott simogatást, jó szót, nehezen tud adni.
Az, aki úgy menekült el egy házasságba a maga rossz családjából, hogy az első kérőhöz hozzáment, nem tudja megélni a családot szent és sérthetetlen közösségnek. Persze előfordul, hogy igen, de a magunkkal hozott, nagyon erős mintákat leküzdeni emberfeletti. Az ilyen családba érkező gyerek hatalmas küzdelmekre számíthat….Azért küzd, ami másoknak ajándék, ami természetes, ami olyan, mint a friss levegő, észre sem vesszük. A szeretetért.
A szeretetben felnövő gyermekek máshogy barátkoznak, másképpen nyílnak meg.
A bizalom sokkal erősebb bennük társaikkal és a felnőttekkel szemben is. Tudják, hogy hibázhatnak. Joguk van tévedni, lehetőségük van a javításra, s tegyenek bármit, a szeretet burka mindig is körülveszi őket. Akit nem szeretnek, látszólag olyan, mint a többi gyerek. Felnőttként sem más. Nincs rajta bélyeg, nem látjuk a homlokán a jelet. De akit nem szeretnek, örökösen meg akar felelni. Jobb ember, jobb szülő, jobb társ akar lenni. Soha nem hiszi el magáról, hogy elég jó. Ha elég jó lenne, akkor szerették volna kezdettől fogva, gondolja. És ha nem szerették, annak valószínűleg ő maga az oka. Önmagunk hibáztatása, kritizálása, félelmeink, kisebbségi érzéseink mind innen fakadnak. Nagyon mély, erős sebeket ejt a szeretetlen felnőtté válás.
Olyan hátránnyal indul a felnőttkor küszöbén, amelyről mások semmit sem sejtetnek. De megérteni sem tudják. Ha nem élte át, nem tudja a legtöbb ember elfogadni, hogy mit jelent küszködni azért, hogy észrevegyen az, akinek az életében a legfontosabb szereplőknek kellene lennünk. A szülő.