Ha egy gyereket elhanyagolnak érzelmileg, az sokáig nem látszik. Egyszerűen nem derül ki, ha a ruházata rendben van, ha kap enni, ha a leckéje kész. A külvilág nehezen veszi észre, hogy a gyerek nincs rendben, legfeljebb akkor, ha agresszív lesz.
Az előző részt itt olvashatod
A hagyományos családmodellben, aminél jobbat bárhogy igyekszünk, nem tudtunk, mi, emberek kitalálni, az anya a domináns szeretetadó. Azt szoktuk meg, hogy ő a gyengédebb, az odafigyelősebb, az, aki mellett a gyerek az anyanyelvét tanulja, ahogy a szép magyar nyelvünk mondja.
Ha az apa nem ér rá, mert sokat dolgozik, vagy egyéb módon elfoglalt, azt sokkal megbocsájthatóbb módon fogadja el a társadalom. Az anya esetében könnyebben ítélkezünk. Természetesnek vesszük, hogy az anya óv, védelmez, szeret.
Vajon mit jelent szeretni a gyereket?
Annyi elég, hogy tiszta a ruhája, rendezett a ház, és finom ennivaló várja otthon? Természetesen a válasz: nem. Mégis, ebben a 21. századi társadalomban, ahol a nők és férfiak egyaránt küszködnek a szerepeikkel, egyre több az olyan gyerek, aki olyan anya mellett nő fel, aki nem vagy keveset öleli, szeretgeti, nem mesél neki, nem beszélget vele és a legfőbb bűn, hogy nem tölti vele az idejét.
Ma mindent meg akarunk adni a gyerekünknek. Mindent, amit pénzen meg lehet venni. Képesek vagyunk nagy áldozatokat hozni, hitelre laptopot venni, hiper-szuper számítógépes játékokat, no meg telefont, persze a legjobbat, mert az látványos. De amit a mai gyerekek legtöbbje nem kap, az az idő.
A mai nők egy része, természetesen sok kivétel akad, nem ér rá a gyerekére. Csak úgy tesz, mintha ráérne. A babakocsit tolva csetel az utcán, az orvosi váróban a hároméves gyerek kezébe telefont nyom, mert akkor nem neki kell megnyugtatnia az izgága kölyköt, aki fél is, unatkozik is egyszerre. A vonaton ülve láttam, ahogy az ötéves forma kislány kibámulva az ablakon ezret kérdezett egyszerre, de az anyukája nem ért rá válaszolni. Természetesen a telefonjával volt elfoglalva. De a gyerek csak mondta, mondta, csivitelt, a végén már nem bírta a tovább az anya és keményen rárivallt: hallgass már az isten szerelmére!
A mai anyák egy része nem akar a gyerekével foglalkozni. Beadja játszóházba, angolra, táncra, mindenre, csak ne kelljen vele lennie. Félreértés ne essék, most nem azt mondom, hogy ezek fölöslegesek, csak azt, hogy ezek mellett a szeretet kifejezése abban is megnyilvánulhatna, hogy beszélgetünk a gyermekeinkkel.
Tegyük a szívünkre a kezünket! Mennyit tudunk róluk? Tudjuk-e, hogy mi bántja őket, milyen örömök, kudarcok érik nap, mint nap? Ha válaszol, halljuk-e a válaszát, vagy elengedjük a fülünk mellett, mert sietünk, mert sok a dolgunk, mert leköt a munkánk? Van-e magyarázatunk minden cselekvésünkre, ami a nemtörődésünket igazolja?
És van… Gyakran van. Íme: mert ilyen a világ, mert önmegvalósítunk, mert elvan a gyerek nélkülünk is, mert most vár a házimunka bennünket, mert fáradtak vagyunk és zsong a fejünk mindentől, mert a főnök egész nap ránk volt szállva, mert a férjünk lusta és nem csinál otthon semmi… Sorolhatnám.
De a gyerek ott van. A miénk. Mi hoztuk a világra, miattunk létezik. Ha most, ebben a pillanatban, nem holnap, nem hétvégén nem figyelünk rá eléggé, akkor majd azt sem érthetjük meg, miért zárkózik be, miért bizalmatlan, miért nem mondja el a gondjait kamaszként. Egyszerűen azért, mert mi jóval előbb, mint ahogy az igazi gondok megjelentek volna, nem figyeltünk rá. Azt éreztettük vele, hogy sok dolog fontosabb, mint ő. És egy pillanatig se higgyük, hogy a gyerek nem veszi észre, hogy számít-e, hogy érdeklődve hallgatjuk-e, hogy nem tudja, hogy a szeretetünk csak olyan kifelé mutogatás. Mert kell, hogy lássa a szomszéd meg a barátnőnk, meg az osztálytárs anyukája, hogy mi törődünk ám a csemeténkkel, posztoltuk ám az együttlét perceit a facen.
De az összebújós mesélést, a közös krumplipucolást, a társasozást valahogy senki nem posztolja. Pedig a gyerek ezeket jegyzi meg. Számára ezek a figyelem és a szeretet jelei…
Folytatjuk
fotó: Pinterest
