Szeretlek néma szókkal…

Eliza nem szerette a karácsonyt. Soha nem értette a felhajtást körülötte. Mintha az emberek azért találták volna ki, hogy három napon át pihenhessenek, no meg egyenek megállás nélkül. Persze szép volt a város néhol, és az esti csillogás nem hagyta hidegen, de ha ez az ünnep kimaradt volna az életéből, akkor sem esett volna kétségbe.

Ez már a második karácsonya lesz Gábor nélkül. Ha a tavalyit kibírta, akkor mostanra nem lehet gond, mondta magának. Kerek öt éven át voltak házasok, amikor a férje váratlanul rosszul lett a munkahelyén és a kórházba szállítás alatt meghalt. Negyven éves volt, és nem volt beteg. Az orvos valami vele született szívrendellenességről beszélt, de ő csak azt tudta, hogy férje szíve egy szép szeptemberi napon megtagadta a munkát.

 
 

Amikor felhívták a munkahelyén, nem is értette, mit mond neki egy idegen, színtelen női hang. Biztos volt benne, hogy összetévesztik valakivel, mert a Nagy Gábor név nem volt ritka a világmindenségben. Nem tévesztették, sőt kérték, hogy azonnal menjen be a kórházba. Annyira remegett, hogy nem tudott kocsiba ülni, egyik kolléganője támogatta az autójához és be is vitte. Végig mellette volt, amíg az orvos szobája elé nem értek. Eliza nem emlékezett utána semmire. Arra sem, hogy megnézte a férjét, és arra sem, hogyan jutott haza vagy mi történt vele később.

Tavaly karácsonykor nem állított fát, és kérte szüleit, hogy hagyják békén. Anyja azonban nem az a fajta nő volt, aki feladta volna. Így szenteste zombiként ülte végig a vacsorát, majd két napon át sírdogált. Lassan lett tavasz, és nyár is.

Az emberi szív azonban úgy van kitalálva, hogy ritkán roppan össze ténylegesen, van belül valami, amitől lüktetve élni akar.

Eliza szíve is ilyen volt. Nyár közepére már tudott újra nevetni. Nem kényszeredetten, hanem szívből, mintha élvezné is a mindennapokat. Még tavasszal beiratkozott egy olasz nyelvtanfolyamra, és jógára is járt. Mindent megtett, csak ne kelljen otthon ülnie a négy fal között, ahol a fájdalom utakat szántott az emlékezetében.

Régebben nem értette, a filmekben miért pakolják el a közös fotókat nem sokkal a halál után vagy ajándékozzák el az elhunyt ruháit. Ő sokáig nem tette. Pontosan fél évig lázalomban imbolygott a közös emlékeket előhívó fényképek között, majd egyik este mégis leszedte őket a falról. Aztán nagy ládákba pakolta Gábor ingeit, nadrágjait. Pár holmiját tartotta csak meg. Egy tollat, egy szürke pulcsit meg a kispárnáját, amin aludt. Minden mást beadott egy menhelyre, hátha valaki boldog lesz tőle.

Alig merte bevallani magának, hogy megkönnyebbült. A szeptemberi évfordulón, kiment a temetőbe és egy szál fehér rózsát szorongatva hosszú ideig üldögélt a szomszédos sírkövön. Gondolatban elmesélte férjének az életét, amelyre válasz persze nem érkezett. Ugyanolyan ragyogó napsütés terítette be a sírkertet, mint tizenkét hónapja. Még nem sárgultak a fák, talán csak a gesztenye, ami nem bírta már szorítani zöld leveleit.

A gesztenye mindig korán búcsúzott, pontosan úgy, ahogy a férje. Habár ő nem mondott semmit, mert a reggeli futó csók, és a majd jövök nem lehetett a búcsúzás. Hány meg hány ilyen reggel van, amikor sietünk, mérgelődünk, bevágjuk az ajtót, és nem gondoljuk, hogy talán ez az utolsó közös pillanat? Ez járt a fejében. Nem is lehetne úgy élni, hogy erre gondoljunk. Megőrülne az ember a szorongástól. Jól van ez így elrendezve a sors könyvében, nyugtázta magában.

A sírt még nem csináltatta meg, csak körbe rakta kővel és borostyánt futtatott rajta. Majd karácsonyra, gondolta. Végül az is elmaradt, de nem trehányságból. A pénz miatt kellett elhalasztania, de ezt nem merte elmondani senkinek. Inkább hazudott: a sírköves eltörte a kezét. Ez annyira égbekiáltó ostobaság volt, hogy belepirult, amikor kimondta. Már várta, a keress másikat mondatot, de a kérdező megkönyörült rajta. A csendes hazugság így elbújt a többi közé, aminek miértjét ritkán feszegeti a tulajdonosa.

Három nap volt az ünnepig, de ő már nem dolgozott. Lemosta az ablakokat, nem az ünnep miatt, a kinti forgalom mocska zavarta. Olvasgatott és aludt. Ez a két tevékenység nem kavarta fel lelke csendesedő állóvizét.

Huszonharmadika reggelén csengetett valaki. Eliza végig nézett magán és csak remélni tudta, hogy az anyja ugrik be, mert két napja nem mosott hajat és az otthoni, kifakult tréningnadrágot nyűtte egy hete. Az ajtó előtt azonban nem anyja állt, hanem egy idegen. Nem mosolygott, inkább zavartan rántotta ki kezét a zsebéből, hogy bemutatkozzék.

– Pécsi Márton – mondta idegesen.
– Örvendek! – nyújtotta a kezét Eliza és meglepődött, hogy milyen határozott kézszorítás követte a mozdulatát. – Miben segíthetek?
– Tulajdonképpen nem is tudom… Csak… Azért kerestem meg, hogy visszaadjak valamit, ami az öné.

Ha nem lett volna rokonszenvesen zavarban az idegen, Eliza szemrebbenés nélkül becsukja az ajtót. Tudta, hogy semmit nem veszített el. Azt is tudta, hogy sose látta Pécsi Mártont, aki a küszöbén toporog. Mi a francot akar tőle? Idegesen körbepillantott, de az emeleten csend volt, a szomszédok vagy dolgoztak, vagy visszahúzódtak lakásaik biztató melegébe.

– Nem értem. Mit akar visszaadni? – kérdezte ingerülten.
– Bocsásson meg, hogy ilyen rosszul indítottam. Szóval, kezdem újra. Azon a helyen dolgozom, ahová beadta a férje holmiját. Az egyik kabátja zsebében találtunk egy kis noteszt. Benne volt a címe és különféle jegyzetek. Úgy gondoltam, örülne neki, ha nem dobnánk ki.

Azzal a zsebébe nyúlt és egy barna, bőrkötésű könyvecskét húzott elő.

Eliza sose látta még. Amikor kinyitotta, azonnal megismerte Gábor szálkás betűit. Valami naplóféleség volt, amelybe a férje feljegyzett pár dolgot. Egy-egy szülinapi ajándékötletet, egy gondolatot, egy utazás tervét és minden mást, ami kettejük életéhez kapcsolódott. Nem volt ez sem jegyzetfüzet, sem napló. Inkább amolyan emlékeztető. Mégis, amikor belesimult a tenyerébe, enyhe borzongás futott végig a gerincén. Mintha halála után is jelentkezett volna, de ebben nem volt semmi logika, pláne sorsszerűség.

– Azt mondja, benne volt az egyik kabátban? – kérdezte elvékonyodó hangon.
– Igen. Talán nem nézte át alaposan. Nem volt szívünk kidobni és engedelmével belelapoztunk. Még pár négysoros vers is van benne.

A nő szeme bepárásodott.

– Van kedve bejönni, meginni egy forró csokit? – kérdezte nagy nehezen a belenevelt udvariassága folytán.
– Köszönöm, de nem zavarnám.
– Egy pillanat és összeszedem magam. Nézze el nekem a rendetlenséget, egyszerűen nem vagyok képes szembenézni a karácsonnyal.

A látogató felsóhajtott.

– Sokan vagyunk így ezzel – mondta csendesen.

Eliza a nappali felé mutatott és kérte, hogy foglaljon helyet.

– Maga tényleg azért jött, hogy elhozza nekem ezt a noteszt? – kérdezte, miközben lassú kavargatás közben olvasztotta a csokoládét. – Nem hittem, hogy vannak még ilyen emberek.
– Az emlékek nem a tárgyakban lakoznak, de azokban is – hangzott a válasz.
– Maga nagyon bölcs.
– Nem hinném, de sok mindent tapasztaltam már.
– Elveszített valakit, akit szeretett?
– Nem, nem ilyen módon. De a menhely vagy, ahogy mi hívjuk a Menedék, sok emberi sorsot megmutat nekünk, akik ott dolgozunk. A legtöbben nemcsak a tárgyaikat hozzák be, hanem a történeteiket is.
– Nem lehet könnyű ennyi szomorúság között lenni nap, mint nap.– Ne higgye, sok öröm is ér bennünket! Vannak, akik nevetve szabadulnak meg az évek hordalékától.

Eliza fahéjat is szórt a tejszínhabra. Későn jutott eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni, szereti-e a vendég. Gábor szerette.

– Kész is vagyok, tettem rá fahéjat, ha nem szereti, leszedem.
– Semmiképp. Az illata nekem mindig az otthont idézi…
– Köszönöm a kedvességét. Köszönöm, hogy elhozta Gábor sorait.
– Örülök, hogy eljöttem. Kíváncsi voltam arra a nőre, akihez a világban verseket írnak.

A nő elnevette magát.

– Tudja,  ez egyáltalán nem volt jellemző a férjemre.

Azzal a notesz után nyúlt:

„Szeretlek néma szókkal,
szívemben pillanat.
Szeretnék adni jókkal.
minden csak hangulat.”

– Ezt sose mutatta meg nekem… – mondta, miután felolvasta a négy sort. Volt még benne pár, de azt magának tartogatta.
– Gyönyörű gondolat… Talán meglepetésnek szánta. Megértem. Néha az ember szemérmesebb, mint mutatja.

Azzal a vendég felállt.

– Legyen szép karácsonya! – mondta. – Gondoljon arra, mennyire szerették…

Eliza elmosolyodott. Gábor… A szépen ívelt szája, a kék szeme, ölelő karja hirtelen felbukkant a múltból. Már nem fájt az emlék.

– Boldog karácsonyt, kedves Márton! – mondta, miután becsukta az ajtót. Akkor jutott eszébe, hogy neki is pontosan olyan szürkéskék a szeme, mint annak, aki váratlanul elment.

Kinézett az ablakon, és látta, hogy az üres gesztenyefán még integet egy száraz levél. Valami oknál fogva, nem hullott le. Megfogta a két bögrét és a mosogatóba tette. Jó érzés volt arra gondolni, hogy ennyi idő múltán nem volt üres a lakás egy rövidke ideig. Az idegen illata még ott maradt és annak reménye is, hogy talán egyszer jöhet még valaki, aki verset ír hozzá.

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here