A parkoló tele volt, így célba vette a füves placcot, ahol már több autó állt. A kocsija nagy huppanással és tompa ütődéssel “köszönte meg” a remek ötletet. “Csessze meg még ez is!” – szisszent fel, majd leállította a motort.
Az elmúlt hónapokban semmi sem sikerült úgy, ahogy azt eltervezte: a költözés, az iskolakezdés és a válóper is olyan súllyal ült a nyakára, hogy reggelente azt hitte, nem tud kikászálódni az ágyból. Ez a vizsgálat már pont nem hiányzott neki, de a barátnője olyan vehemensen támadt rá, amikor megtudta, hogy érez valamit a mellében, de nem ment el vele dokihoz, hogy úgy döntött, megteszi – a gyerekéért, a barátnőjéért, és végül önmagáért.
A buszmegálló mellett elhaladva két műmosolyú, bárgyú nő köszönt rá, és egy kis cetlit nyomott a kezébe. “Nem hagylak magadra téged és nem hagylak el! Légy erős és bátor! Józsué 1:5” Hát, csak nem akkora a baj, hogy nekem ilyennel kelljen tömnöm az agyamat! – vetette oda nekik, de azért átszaladt rajta egy kellemetlen érzés.
Hiába volt időpontja, egy fél órát rostokolt a folyosón, ami nem kedvezett a lelki békéjének: egészen belelovalta magát a várható diagnózisba, a vizsgálat megalázó voltába, és legszívesebben menekülőre fogta volna.
Másfél órával később, agyban megjárva a poklot, aztán a mennyekig repülve lépett ki a friss levegőre. “Nincsen semmi baj” – zakatolta a három negatív szót magában, amely azonban így együtt a legszebb üzenetté kapaszkodott össze: nem, ez nem AZ, amitől rettegett.
A két hittérítő még mindig ott ácsorgott a tábla alatt, de már egyáltalán nem tűntek olyan szerencsétlennek. Kedve támadt megszólítani őket: “Mi jó abban, hogy maguk hisznek? Ugyanúgy meghalnak, mint én, nem?”
“De. Mi is meghalunk, mint mindenki más. Az utunk vége ugyanaz, mint Önnek, csak odáig telik máshogyan.”
A mellékúton egy kicsit lelassított, köszönt az utat keretező sárga, barna és zöld lomboknak, amelyeket idefelé észre sem vett, és még a rádiót is lehalkította, hátha meghallja, ahogy visszaköszönnek neki.
