Sosem voltam szép. Kisgyerekként meg kifejezetten szürke és jelentéktelen. Talán ezért küzdöttem annyira, hogy kitűnjek valahogyan, ha már külsőleg nem sikerült.
Aztán valahogy negyven felé egyszerűen elkezdtem kinyílni. Magamra találtam, kialakult a stílusom és végre lefogytam olyannyira, hogy minden jól állt rajtam. Ekkor váltunk el, ami nem az átváltozásomnak volt köszönhető, hanem a szenvedős éveknek, amelyekben elmentünk egymás mellett. Sose volt nagy szerelem a miénk, azt sem tudtam, hogy a valóságban létezik olyan. A filmek és a regények romantikája nem kúszott be az életembe. Mivel nem hittem, hogy létezik olyasmi, nem is hiányzott.
A válás után, amely nem tört össze, sőt még segített is önmagam megismerésében, nem siettem ismerkedni. Nem vágytam bárkire, inkább várni akartam a jóra, egy férfira, aki végre értékel engem. Tudtam, hogy tudok szeretni, adni és elfogadni, gondoltam, ez elég lesz. Naivitásom a végtelenségbe nyúlt. Más út nem lévén felregisztráltam egy társkeresőre. Kezdetben nagyon jó móka volt, mert a sok halász, vadász, madarász pasin jókat mulattam. Ott voltak az ajtófélfa támasztók, a konyhaszekrény előtt pózolók, majd medence szélén kapaszkodók és hogy ki ne hagyjam a legnépesebbet: ők a kocsijukra vagy bármilyen menő járműre dőltek, vagy kihúzták magukat peckesen, mint az élet császárai. Mind tele volt elvárással és mindegy mit tudtak volna nyújtani, modellt vártak, aki tud főzni és rajong értük.
Egy idő után rájöttem, hogy én csak egy adathalmaz vagyok, amely mögött nem látják az embert. A súlyom és a magasságom, no meg a korom döntött mindenről. Ezek alapján megfeleltem egy bizonyos rétegnek, már ami a koromat illeti. Ötvennyolc kilóm és egy méter hatvanas magasságom a mignonok közt langaléta termettnek számított. A rosszabbnál rosszabb randik fő gyűjtője lettem fél éven belül. A végén, amikor már a huszadik körül jártam, már azt figyeltem mulattatva magam, vajon melyik enged be maga előtt a cukrászda ajtaján és melyik hajlandó költeni rám a sütin kívül egy kávényit. Nem akadtak ilyenek. Lehet, hogy a férfiak közt van egy ilyen egyezség, hogy egy sütire kidobják a pénzt, de kettőre vagy plusz üdítőre már semmiképp?
Egyszóval nem fértem bele ezer-ezerötszáz pénzbe, ami abban az esetben érthető is, ha a kapcsolatot kereső számtalan nővel találkozgat, vagy smucig. Néha meg is sajnáltam őket, ha látszott rajtuk, hogy mennyire sajnálják kidobni a pénzüket.
Negyven körül még arra is rájöttem, hogy nem vagyok csúnya, sokat változtam az elmúlt évtizedek alatt. A csinos, ápolt kategóriába remekül beleillettem.
És egy nap eljött a két sütis pasi pillanata. Pár nappal előtte cseteltünk, kedves volt, de nem jött be nekem, mert kicsit Micimackóra emlékeztetett. Nem bántásból mondom, egyszerűen nem volt benne semmi, ami megfogott. Finoman hárítottam, erre megtalált egy másik oldalon és újra próbálkozott. Vicces volt és tudott helyesen írni. Ez már jó pontnak számított nálam. Nem akartam megbántani, és végtelenül rokonszenves volt azáltal, hogy nem nyomult túlságosan. Annyit azért elárultam neki, hogy tulajdonképpen magam sem értem, miért keresgélek, hisz a szívem még zárva, ugyanis volt egy valaki az életemben, aki nemrég szakított velem. Nagyon szerelmes voltam belé, ő meg nagyon nős volt, így rövidre zártuk a kapcsolatot. Sose lett volna szabad elkezdenünk, de van olyan, hogy valaki előtte nagyon okos? Ha van is, én nem tartoztam azok közé, így utána fájhatott a szívem piszkosul.
Szilárd, nevezzük csak így, mégis arra kért, találkozzak vele. Egy kávézás semmire sem kötelez, nyugtatott meg. Igazat adtam neki. A közeli cukrászdába beszéltük meg. Oda vártam a képen szereplő fickót. Hatalmas meglepetés ért, mert klasszisokkal jobban nézett ki, mint a képeken. Nem volt magas, de sármosan őszült és ragyogó kék szeme volt. Virágot hozott, ami persze azonnal jó pontnak számított. Két órán át beszélgettünk a cukrászda hűvös teraszán, és ő nem győzte rám tukmálni a cukrászda egész kínálatát. Kérte, hogy egyek-igyak bármit. Nem hittem el, hogy ekkora szerencsém lett. Nem az evés miatt, hanem azért, mert ha nem is volt álompasi, de jó fej és kedves volt. Minden érdekelte, szinte itta a szavaim. Régen éreztem magam igazi királylánynak, de ő akként kezelt. Láttam a szemén, hogy bejövök neki. Nagyon. Hát kell ennél több egy első randin? Természetesen az én szívem továbbra is zárva volt, de azért a kopogást most meghallottam.
Jó érzésekkel köszöntünk el egymástól. Megtudtam róla, hogy cége van, hatalmas terepjáróval érkezett és a kedvenc időtöltése a vadászat, amitől nem voltam elragadtatva, de hát nem lehet minden tökéletes.
Alighogy hazaértem, már írt. Elmondta, hogy gyönyörű vagyok, okos és bájos és nagyon szeretne este vadászni menni velem. Nem igazira, csak úgy ülnénk a lesen és figyelnénk az arra járó őzeket, vaddisznókat. A közeli erdőben van egy bérelt területe, ott szokott kikapcsolódni és persze vadászni is. Elsőre merész ötletnek tűnt, aztán legyintettem. Nem lehetek ilyen bizalmatlan! Nem gyilkos kinézetű… Csak nem öl meg? Sok ilyen van a hírekben… Viszont nem a moziban vagyunk. Mindenesetre szóltam a lányomnak, hogy merre leszek, és kb. mikorra várhat haza.
Ahogy sötétedett, értem jött. Akkor még nem tudtam, hogy terepszínűbe kellett volna öltöznöm, később megtanultam. Megtanította nekem, de abban nem volt köszönet. Remek este volt, távcsövön keresztül lestük az állatokat, miközben ő sárgadinnyét és szőlőt hozott, én meg csokit vittem. Eszegettünk, nevettünk. Izgalmas volt meglesni az erdőt. Nem ért hozzám, nem akart megölelni, abszolút tiszteletben tartotta friss ismeretségünket.
Ki nem állom az olyanokat, akik a kezem után kapkodnak, simogatni akarnak, netán csókolózni. Egy vadidegen ne akarjon elsőre semmit, mert nincs köze hozzám. Különben is gondom van az érintéssel, csak annak adom magam, akit szeretek. Vagy, akinél érzem, hogy esélyes. Ezt ma úgy hívják, kémia.
A lányom tizenegy körül rám csörgött, hogy élek-e, nevetve meséltem el neki, miért vagyok ellenőrizve. Ő is kacagott, és azt mondta, fantasztikus, hogy ilyen gyerekem van, biztosan jól neveltem. Nagyon jól esett a dicséret.
Nem sokkal később hazavitt, és én gyorsan elköszöntem azzal, hogy késő van. Nem vágytam az érintésére, búcsúcsókra sem. Mégis jó volt arra gondolni, hogy lám, van valaki, aki ennyire udvarias, virágot hoz, nem ragad le az egy darab sütinél és szemmel láthatóan bejövök neki. Mindezt még tetézte az is, hogy Szilárd szabad és független volt. Azonnal dicsért, azonnal megmondta a véleményét, ami csak pozitív volt. Soha előtte ilyesmit nem tapasztaltam, szüleim, ha csak tehették, leszóltak. Gondosan vigyáztak, nehogy elszaladjon velem a ló. A dicséret nem hasznos, mert beképzelt lesz tőle az ember, mondta mindig apám.
Érdekes módon a szidás és a becsmérlés nagyon is bejött nekik, mert azzal nem fukarkodtak.
Tíz perccel később kaptam egy üzenetet, amelyben Szilárd megírta, hogy nagyon jól érezte magát, én gyönyörű voltam, soha olyan szép nő nem volt a lesen vele, mint én. Nem mintha tömegesen sorakoztak volna, tette hozzá viccesen. Legvégül pedig kérte, hogy gondolkozzak el, hogy elmennék-e másnap hozzá vacsorára. Ő főzne, vaddisznósült lenne krokettel és áfonyalekvárral.
Elmosolyodtam. Senki nem főzött még nekem anyámon kívül. Vaddisznósültet meg még nem is ettem. Nagyon tetszett az ötlet.
Leültem a laptopom elé és megnéztem volt szerelmem képét. Összefacsarodott a szívem, de tudtam, hogy megérdemlem a fájdalmat. Akinek nincs esze, annak sajogjon csak a szíve. Szilárdnak igent válaszoltam hosszú percek múlva. Akkor persze nem sejtettem, hogy ezzel a lépéssel belekerülök egy olyan spirálba, ahonnét nem lehet tudni, van-e kiút.
Következő rész:
fotó: Pinterest
