„A legfőbb gyarlóság a büszkeség, ami az érzékelőrendszerünk meghibásodásával keletkezik. A büszkeség vakká tesz bennünket énünk kettősségének valóságára. Elfedi előlünk a gyengeségeinket, és mert félrevezet minket, azt hisszük, jobbak vagyunk, mint valójában. Hatására biztosabbá válunk magunkban, mint kellene, és a gondolkodásunk beszűkül. A büszkeség megnehezíti, hogy sérülékenynek mutatkozzunk azok előtt, akiknek a szeretetére szükségünk van. Megfagyasztja a szívünket, és kegyetlenné tehet minket. Miatta igyekszünk bebizonyítani, hogy jobbak vagyunk a körülöttünk élőknél. Félrevezet minket, azt gondoljuk miatta, hogy mi írjuk az életünk könyvét.”
(David Brooks)
Azt mondjuk, nekünk ez jutott. De a világ olyan, amilyenné mi tesszük. Nem magától alakul, hanem azok változtatják meg, akik benne élnek. Olyasmiket tesznek és mondanak, amik által megváltozik. Jó és rossz irányba is. Hátra dőlve és kijelentve, hogy mi aztán jók vagyunk, nem tettünk semmit, nem érünk el változásokat.
Ebben a mostani világban vég nélkül képesek vagyunk szitkozódni. A tiszteletnek már a szikrája se maradt meg egyesekben, ami félelmetes, hiszen régen is voltak, most is vannak olyanok, akik nem tiszteltek se embert, se istent, de az életet és a halált sem. Ha azt gondoljuk, hogy ez mindenhol így van a Föld bolygón, tévedünk. Jogot formálunk arra, hogy ostoba kijelentéseket tegyünk olyasmikről, amikről fogalmunk sincs. Azt már rég megszokhattuk, hogy a focihoz és az oktatáshoz mindenki ért, de mára már virológus, gazdasági szakértő, háborús helyzetelemző lett mindenkiből, ami ijesztő. Véleményt formálni lehet, de nem ártana megtartanunk, ha nem kíváncsi rá senki. Nem tiszteljük más akaratát, elhatározását, és halálát sem, csak dobálózunk a szavakkal, fel nem fogva az értelmüket.
Nem bírjuk elviselni, ha valaki bátor, ha vannak tervei, vágyai, és ha sikereket ér el, belepusztulunk az irigységbe. Vajon miért nehéz azt mondani, hogy ejha, megcsinálta, kemény ember, céltudatos és szorgalmas? Nem a politikáról van itt szó, arról tudjuk, hogy a mindennapok falának réseibe kúszott, és onnan köpköd ránk. Mi pedig nem tudunk mit kezdeni a bennünk felgyülemlő feszültséggel, ezért szidunk, ócsárolunk mindenkit. Sokszor puszta szórakozásból.
Vajon mivé lesz az emberiség, ahol csak a médiának hiszünk? Hol van itt a gondolkodás, a mérlegelés, az összefüggések keresése? Olyan nehéz elfogadni, hogy valaki más, mint mi? Képzeljük el, hogy milyen lenne ez az ország, ha egyformán bólogatnánk mindenre? Honnan ez a semmire nem alapozható, semmit fel nem mutató öntudat, amely alapján azt mondjuk valakire, hogy helyes vagy helytelen, amit cselekszik? Miféle isteneknek képzelik magukat egyesek, hogy megmondják, hogyan kell gyereket nevelni, oktatni, hogyan kell összevarrni egy sebet, eloltani egy tüzet? Hogyan lettünk ennyire megmondók, miközben az emberség lassan kiveszik belőlünk?
Sokan állítják, hogy a 21. század az elbutulás évszázada, és nem is tévednek oly sokat. Ahhoz, hogy valaki pocsék helyesírással, gyűlölködve, névtelenül bántson másokat, nem kell ész. Pontosabban annak hiánya kell. Empátiát várunk másoktól, miközben mi földbe döngölünk akárkit, aki nem tetszik nekünk? Egy kidobott állat, legyen az kutya vagy macska, több érzelmet vált ki belőlünk lassan, mint azok, akik éheznek, fáznak és nyomorognak. Őket sokkal könnyebben megítéljük, és csak akkor érzünk némi szánalmat, ha közeledik a karácsony. Érdekes módon májusban senki nem gyűjt a gyerekeknek, ritkán akarnak adakozni, még arra is lusták vagyunk, hogy adónk 1%-áról nyilatkozzunk. Tudom, hogy ezek kemény szavak, és azt is tudom, hogy pontosan azokhoz nem jut el, akikről szól, mégis ki kell mondani, hogy minden, amiben vagyunk, amit hagyunk, az a mi életünk megélései. Képesek leszünk a tükörbe nézni évek múlva, ha nem változtatunk? És ne higgyük, hogy bennünket elkerül a kritika: be fognak szólni majd azért, ha kövérek vagyunk, ha soványak, ha öregek, ha sokgyerekesek, ha gyerektelenek, ha önként nem vállaltunk gyereket, ha gyerekünk más, mint a többi, ha autista, ha neveletlen, ha meleg, ha céltalan, ha becsvágyó, és akkor is, ha nem vágjuk le a füvet, ha ősz hajat növesztünk, ha sokat utazunk, és akkor is, ha keveset. Mindenkit utolér a bántás. És ha bántanak, nehéz okosan, jól felelni, nehéz kivágni magunkat, és lepergetni a rosszat. Márpedig a butaság terjedésével ez várható.
Gondolkozni úgy tűnik, fáj, a szavakkal dobálózni, szitkozódni pedig 500 szóból álló szókincsből is lehet. Egészen addig, amíg bennünket nem ér semmi. Higgyük el, a világon minden olyan, amilyenné mi tesszük. És ha visszagondolunk, nem is olyan régen még tudtuk tisztelni a sikeres embert, fel tudtunk rá nézni, a halált féltük, és aki gyászban volt, arra nem mondtunk rosszat. Irigyek, rosszakaratúak, szánalmasan kicsinyes természetűek mindig is voltak és lesznek is, csak nem mindegy, hogy mennyien.
Ne hagyjuk, hogy belénk férkőzzön az önzés, az utálat és az agresszió. Ha teret engedünk neki, a jó isten mentsen meg bennünket az elkövetkező időktől. Mindenkinek vannak gyerekei, szülei, barátai, nagyszülei, rokonai, biztosan nem ilyen jövőt szánunk nekik. A változás rajtunk áll.
Hagyjuk békén egymást! Úgy is lehet élni, ha kedvesek vagyunk másokkal. Próbáljuk ki!
Kép forrása: Pinterest
