Tollpihe

Nóra a konyhaablakon át figyelte Ninit. Látta, ahogy a bodzabokor előtt áll és magyaráz. Négyéves volt, pufók és barna hajú. Az egyik szeme kicsit nagyobb volt a másiknál, de ez egyelőre nem volt feltűnő. Kézzel-lábbal hadonászva magyarázott a bokornak.

Unottan kevergette a tejbegrízt. Úgy érezte, megállt az élet körülötte fél éve. Tudta, hogy Péter el fog menni, meg is mondta neki a lányuk születése után, aztán mégis maradt közel négy éven át. Péter nem volt egy csélcsap férfi, de a házasságot nem neki találták ki. Már volt egy felesége, akitől elvált évekkel ezelőtt, és nyilvánvaló volt, hogy többé nem akar kötelékben élni.

 
 

Nóra először nem hitt neki, mert a férfi annyira lelkes volt, amikor megtudta, hogy babát várnak. De ez az öröm csak pár napig tartott. Péter gyorsan ráébredt arra, hogy a kötelék most nem papírból lesz, nem az köti majd ehhez a szürke nőhöz, hanem láthatatlan szálakból szövik odafenn. Nem értette, hogy miért is kellett Nórának ez a gyerek, hisz egyáltalán nem volt egy anyatípus. Mindig bulizni akart, mindig menni… Hajtotta valami belső nyugtalanság.

A férfi ezt kezdetben nagyon vonzónak találta. Úgy hitte, Nóra érdeklődő, nyitott nő. Egyik péntek délután, amikor hazaért a cégtől, becsomagolt bőrönd várta, és Nóra azt mondta, ne kérdezzen, csak jöjjön, pár napig maguk mögött hagyják ezt az unott kisvárost. És így is lett. Hegyet másztak, forró kakaót ittak az Alpokban, sétáltak a környékbeli hegyekben. Minden olyan volt, mint egy jól megszervezett álom.

Ez akkor nagyon tetszett neki. De később már Nóra egyedül vágott neki az ilyen pénteki utaknak vagy legalábbis ezt mondta. Péter lusta volt utána járni, vajon igazat mond-e, inkább hitt neki. A közöny lassú, biztos léptekkel fészkelte be magát közéjük. Tanyát is vert. Ekkor derült ki, hogy gyermekük lesz. Nem várt erővel csapott le rá az öröm, amikor megtudta. Nóra is nagyon szép volt abban a pillanatban, amikor a hírt közölte. De pár nap múltán elszállt a rózsaszín köd, rájött, hogy semmit nem akar már a nőtől, aki nem volt a felesége, nem volt a barátja, sem a kedvese, inkább csak a lakótársa már egy ideje. Abortuszról szó sem lehetett, mindketten eleve ellenezték. Így, ilyen körülmények közt, nem vártan érkezett meg Adrienn.

A szülés közeledtével Nóra egyre boldogabb lett. Úgy érezte, semmi másért nem volt érdemes eddig élnie, csak a kislányért, aki most a bodzabokorral beszélget. Kis vékonyszálú haja repkedett a nyári szélben. Úgy tűnt, mintha valóban lenne ott valaki. De csak egy gyenge szellő mozgatta a vékony ágakat.

A tejbegríz lassan állt össze, valahogy túl hígra sikeredett. Nóra látta,hogy Nini bemászik a bokorba, és pár pillanat múlva úgy jön ki, hogy a markában szorongat valamit.

– Anya, nézd, mim van! – kiabálta. A konyhaablak felé fordult és mutatta csillogó tekintettel.
– Gyere, mutasd! – mosolyodott el fáradtan.  – Biztosan valami kövecske vagy csigahéj – gondolta.

Nini futni kezdett a ház felé. Erősen összeszorította a markát, mintha attól félne, elveszíti a talált kincset.

Nóra elzárta a gázt. A tejbegríz készen lett, bár kis csomók azért itt-ott maradtak benne. Tudta, hogy kislányának így is ízleni fog, mert képes heti hétszer tejbegrízt enni. Rízt, ahogy ő mondta.

Nini megállt a küszöbön és óvatosan nyitotta ki szorosra préselt ujjait. A tenyerén egy fehér tollpihe feküdt.
– Egy angyalé – közölte kipirultan.

Nóra megfordult, és a döbbenettől elakadt a szava. Soha senki nem említette az angyalokat ebben a házban. Egyetlen mesét sem olvasott, amelyben szerepeltek volna. Az angyal szó tabu volt náluk. Most a kislány mégis kimondta. Biztosan az óvodában hallotta. Máshol biztosan nem.

Az ő családjukban nem emlegették az angyalokat soha. Féltek tőlük, mintha valami ártó szellemek lettek volna. Egyszer régen, egy nyári délutánon ő is bevitt egy tollat az apjának, és azt mondta csilingelő hangon, hogy egy angyal hagyta ott neki. Apja kinevette.  Még mai is hallja a fülében cseng gúnyos kacaja.

Hiába bizonygatta, hogy egy valódi angyal adta neki, és azt is mondta lágy hangján, hogy csak kölcsönbe, mert eljön a tollpihéért, amikor a nagymama készen áll az útra. Mellette akar lenni, hogy könnyebben indulhasson el.

Akkor azonban nem nevetett senki, amikor két nap múlva a nagyi csendesen elaludt az ágyában. Már nem jajgatott többé.

Ezt soha nem mesélte el Péternek. Tulajdonképpen senkinek sem mesélte. A tollpihe, amit akkor a párnája alá rejtett, eltűnt ugyanazon a napon, amikor a nagyi elment. Eljött érte az angyal, ahogy ígérte.

És most Nini állt ott előtte, és  majdnem ugyanazt mondta, amit ő harminc éve. Lerogyott a székre, és egy hang se jött ki a torkán.

A kislány átölelte nyakát, és kedves hangon megnyugtatta:

– Ne félj, nincs semmi baj!

Arca sugárzott, a szeme ragyogott. A konyha megtelt a lemenő nap fényével. Gyönyörű volt minden. Az élet is…

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

1 hozzászólás

  1. Gyönyörű írás ….én már sok – sok éve nem tudok sírni ,mert két egészséges Gyermekünket elveszítettük de most folyik a könnyem..Mindegy ,melyik Családban a távozó pont hány éves……Szívemet ölelte át ezen írásod ! Köszönöm !

Hozzászólás a(z) Kiss Józsefné bejegyzéshez Mégsem szólok hozzá

Please enter your comment!
Please enter your name here